Az új feleség

 

Még a mozaikpadló is meleget ontott az augusztusi reggelen. Az összes ablak tárva-nyitva volt, de az álló, meleg levegő nem mozdult. A rideg, fehérre meszelt falú laktanyai hálóteremben a tizenkét,  emeletes, fekete,  csővázas vaságyat különleges vendégek foglalták el: tizennyolc és huszonkét év közötti lányok és fiatalasszonyok. Ha betévedt volna netán egy férfiember, szemet gyönyörködtető látványban lehetett volna része: szebbnél szebb, könnyű hálóingből kibukó duzzadó mellet, féloldalán fekvő lány bébidoll nadrágtól alig takart gömbölyű fenekét, izmos, kisportolt combok tucatját, és még egyéb csodákat. De erről szó sem lehetett: a hálóterem előtti folyosón szolgálati asztal mellett ült egy bóbiskoló, azért minden neszre  fülelő cerberus, a hálóterembeliek közül  az egyik leány, a napos.

            De hogy kerültek a rideg, kényelmetlen,  keményretömött szalmazsák fekhelyű vaságyakba a fiatal nők? A magyarázat: augusztus hónapra a rendőrtiszti iskolai növendékek szabadságra mentek. A körleteket rendelkezésre bocsátották a kéthetes tanítói továbbképzés részvevői számára.

            Korai volt még az idő, ébresztőig még  bő egy óra,  mindenki mélyen aludt, be kellet pótolni a takarodó utáni kényszerű „vadászat” fáradalmait. Ugyanis lámpaoltás után az emeleti ágyakban mindenhonnan vakarózás, csapkodás zaja hallatszott, egy-egy fogak közt elmorzsolt szitokszó kíséretében. Valaki leugrott ágyáról, felcsapta  a plafonról lelógó három zománcernyős lámpa kapcsolóját. Láthatóvá váltak a félig vagy majdnem teljesen lemeztelenített női testeken díszlő piros lencsenagyságú foltok, általános döbbent csend állt be,  első pillanatban senki nem tudta, milyen hirtelen jött kór támadta meg a szoba lakóit. Egy pesti lány nevetve, de bosszúsan kiáltott fel:

-         Nézzétek a lepedőtöket, még láthattok egy két, a lámpafénytől megriadt „kórokozót” menekülni. Lányok, ezek poloskák, már alig vártak, hogy megszívják magukat a vérünkből.

-         Most mit tehetünk? – jött a riadt kérdés.

A pesti lánynak lehetett tapasztalata, mert néhányadmagával kisietett a mosdókörletbe, beszerezni néhány lavórt. Azokba vizet eresztettek és sorban felrakták az elhagyott emeleti ágyakba. Leoltották a villanyt. Rövid várakozás után  újra lefekhetett mindenki mert a poloskák belepotyogva, odavesztek.  Még innen-onnan elhangzott egy-két csattanás, de az éjjel hátralevő része már nyugalommal telt. 

            Az ablakok felőli oldalon, a középső ágy emeleti részén fekvő lány a másik oldalára fordult, de egy késői „vendég” megkívánta a vérét. A Cinkotáról érkezett Ágota mérgesen csapott oda feszülő fenekére, csak úgy csattant. Már késő,  a poloska eliszkolt, de előtte sikerült teleszívnia magát. Az alvásnak befellegzett.

 

 

***

 

 

l949 augusztusában járunk, egészen pontosan tizennyolcadikán

Kora délutáni óra. A „leányszállón” nagy a sürgés-forgás. A huszadiki monumentális ünnepség előzeteseként a helyi központi labdarúgó stadionban foci meccs a helyi válogatott és a labdarúgó játékvezetők válogatottjának (mi sem természetesebb, ennek Bálint a közelébe sem kerülhetett) közreműködésével. A szünetben és a mérkőzés után esztrádműsor a Miskolci Nemzetei Színház művészeinek, és a könnyűzene helyi kiválóságainak közreműködésével. A sok faluról jött – de városban is élő  – tanítónő izgalommal készült az eseményre. Ágota? A maga részéről meglehetős flegmával készült…volna. Ám furcsa, de egyáltalán nem kellemetlen  jelenséget tapasztalt, mintha ezer pillangó repdesné körbe-körbe a férfiszemek elől mindmáig rejtett  erogén zónába tartozó testrészeit, izgatóan, finom szárnyaikkal sejtésszerűen érintve,  nagyon kellemesen borzongatták. „Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Ez valamit jelenet, valamit érzek. De mit?!”

            Már megkezdődött a meccs, mikor a hölgyek bevonultak a nézőtérre. A lelátó félkörívének jobb oldali felén, a kanyar előtt rész még üresen állt. Annyi hely maradt, hogy kényelmesen mindannyian elfértek  a hatodik, hetedik sorban. A foci – érdekesképpen – egyiküket sem érdekelte igazán. Inkább nézelődtek. Mit láttak elsőnek?  Azt, hogy tanító urak (bocsánat, elvtársak, legfeljebb kartársak) csoportja – micsoda véletlen! – a félkörív folytatásában, a kapuvonal feletti negyedik, ötödik sorban tanyázott.

            Ágota egyszercsak fészkelődni kezdett,  mintha darázs csípte volna meg. A szomszédja fel is figyelt rá:

-         Mi bajod lett egyszerre?

-         Semmi különös, csak megtaláltam azt a férfit, aki a férjem lesz.

-         Álmodsz? Eddig úgy nézett ki, mintha ébren lennél.

-         Jól van, Piri! Van  rá fogadásom.

-         Eszetlenséghez nem adom a nevem, egyébként abban fogadni, amit csak én nyerhetek, nem fair.

            Ám Ágota már oda sem figyelt. Elkezdte a manőverét. Mereven nézte a mellettük levő szektorban a mindössze néhány méterrel, alattuk két sorral levőket, közülük egy ültében is láthatóan magas, sötétes szőke, aranykeretes szemüveges, jóképű, olyan huszonnégy, huszonöt év körüli férfit. Az még nem vette észre, hogy figyelik. A lány tekintetében, mintha vonzerő lenne, a fiatalember pár másodperc múlva  visszapillantott a lányra. Ágota gyorsan balra nézett,  mintha ott keresne valamit. De máris visszafordította az arcát. A tekintetük néhány tized másodpercre összekapcsolódott. 

            Ágota most nagyon el lett foglalva a meccs figyelésével. A fiú egyre türelmetlenebbül

kereste a lány tekintetét. Hasztalan. Már-már feladta.  Ám ekkor nem várt fordulat következett. Ágota mocorogni kezdett a helyén,  mint akinek formás feneke alatt túlmelegedett a pad, egy hirtelen jobbra át!-tal a másik szektor irányába fordult, közben véletlenül  teljesen szét nyíltak a combjai. Ezzel ő hogy is számolt volna?! Hiszen  csak, azért izgett-mozgott annyit, hogy intenzívebb figyelemmel kísérhesse  a mérkőzést, amely közben a félidőhöz érkezett. A legfontosabb,  hogy Pirivel részleteiben  kiértékeljék a pályán eddig látottakat. Hogy vették volna észre, hogy a szemüveges fiú felállt? Felballagott a  lelátó  tetejére – mivel nem kellett ezen a délutánon senkinek jegyet váltani – átmehetett a tőle balra levő sávba, és elindult lefelé a hetedik sorig. Nagy bocsánatkérések közepette besasszézott addig, amíg oda nem ért a lányhoz, akivel az imént néhányszor találkozott  a tekintete. Az meg úgy nézett rá, szemöldökét felhúzva, mint aki azt mondja: „ Az életben sosem láttalak. Mit akarsz tőlem?!”

            Ám a fiú, mint aki már tudja, hogy mit akar, csak még ki kell találnia valamit, hogy az igencsak csinos kis tanítónőt megszólíthassa.  Eredeti ötlet jutott az eszébe:

-         Bocsásson meg, kedves kolléganő, mert ugye azok vagyunk, valahonnan nagyon ismerős nekem. Nem egy osztályba játunk, mert maga jóval fiatalabb nálam. De nem tanítottunk,  ha még rövid ideig is, egy iskolában?

-         Netán Cinkotán? – mondta magában mulatva Ágota, mert tudta, hogy életében először látja őt a fiút. Annyi baj legyen.! Van vér a pucájában!  Hála legyen a jóistennek!

-         Ott nem, egy  nagyon rövid időtől eltekintve a hegyek ölén szunnyadozó, kis  szülőfalumban tanítottam.

-         De szépen tudja mondani! Azért  egyezzünk meg, hogy eddig még soha nem látott, de amiért ilyen bátor, nem bánom, ismerkedjünk meg. Brenner Ágota vagyok, és maga?

            Ezután Alberti Iván, mert persze, hogy ő volt, mondta a nevét.

-         Lányok, megengedjük Ivánnak, hogy leüljön közénk?

Persze, hogy megengedték, de mivel eddig is kicsit zsúfoltságban ültek, a frissiben lett ismerősök kénytelenek voltak kissé összesimulni. De ez miért is zavarta volna őket?  Ettől kezdve még kevésbé izgatta őket a mérkőzés, mint eddig. Ám a később kezdődő műsor sem hozta őket extázisba.  Nő létére, Ágota bizonyult kevésbé beszédesnek, nagy érdeklődéssel hallgatta Ivánt  élete történetéről. Biztatta, hogy részletekre menően meséljen arról a kis tündérfaluról, ahol remeteként tölti elvált emberként éveit. Úgy látszott, nem beszélték ki magukat a program befejezéséig, mert találkozóban egyeztek meg, a vacsora után.

            Mindenki felszedelődzködött, és miután Iván visszatért kartársaihoz, Ágota odasúgta Pirinek:

-         Na, barátnőm, most sem akarsz még fogadni?

-         Nem kaptál te ma napszúrást?

-         Pircsi, elég régen kartársak vagyunk, ismerhetsz annyira, ha valamit elhatározok, amellett ki szoktam tartani. Most pedig!...

           

*

 

A megbeszélt találkozás hosszú sétát eredményezett. És szinte hihetetlen, de egy  kis parkerdő tisztásán a közvilágítás gyalázatos gyengesége ellenére, megtalálták egymás száját.

            Mi sem természetesebb, hogy a következő este újra együtt találta őket. Rövid társalgás után, Iván összeszedve minden bátorságát, suttogta:

-         Ágota, nagyon szeretlek! Legyél a feleségem!

Ágota kuncogva közölte:

-         Iván,  tisztában vagy vele, hogy  miket mondasz? Három nappal ezelőtt azt sem tudtad, hogy a világon vagyok.

-         Ugye, drága Ágota, ismered a mondást: meglátni és megszeretni egy pillanat műve. Hát,  ez számomra  teljes egészében igaz. De mondd, szeretsz te is engem?

            Ágota  mély lélegzetet vett, árulja el magát, hogy mit határozott el,  mikor meglátta Ivánt? Tényleg jó húzás volt részéről? Ki tudná megjósolni, hogy mi lesz a következmény, mi fog történni, akár már  egy év múlva? Ám ezeket  a gondolatokat már is elhessegette, hiszen pontosan ő lett első látásra szerelmes. Elárulhatja most magát?

-         Nem merek neked, Iván most sem nemet, sem igent mondani.  Nagyon szimpatikus vagy nekem, de ez lenne a szerelem? Hagyjunk egy kis időt, hogy legalább valamennyire el tudjuk igazodni az érzelmeinkben.

-         Hány nap kell szerinted ennek az eldöntésére?

-         Hát… legalább… egy!

-         Akkor holnap este találkozunk?

-         Igen! – és Ágota búcsúzóul olyan szenvedélyesen csókolta meg Ivánt, hogy az ha nincs úgy elvarázsolva, és nem ült volna a lelke mélyén aggodalom, közli, hogy nincs holnap, mert a mai nap minden eldőlt.

 

 

***

 

-         Hidd el, drága Ágota, de hiszen tudod,  szerelmes lettem beléd! Semmit nem kívánok jobban, mint hogy örökre az enyém, csak az enyém légy! És most már én szeretném hallani: mondd, édes Ágotám, szeretsz egy kicsit is engem?

-         Azt hiszem… azt hiszem…  milyen furcsa véletlen!... én is szerelmes lettem…

-         Ennél boldogítóbb választ nem  adhattál – már eddig is szorosan egymás mellett ültek a kis ligetben levő megvilágítatlan padon, most ez ha lehetséges még  szenvedélyesebb közelséggé vált. Olyan szinte véget nem érő csókolózás következett, amit az szakított meg, hogy Iván keze olyan helyre tévedt, ahova  Ágotától  nem kapott engedélyt. Erélyesen rászólt:

-         Ne, Iván, kérlek  ne tedd! Én még szűz vagyok. Az érintetlenségem pedig neked tartom meg a nászéjszakára.

-         Ágota, egyetlenem!  a feleségem leszel? - kiáltott fel Iván.

-         Igen,  akarom, hogy a férjem legyél!

És az igazán vad csókolózás ezután kezdődött csak el.

Ágota kibontakozott Iván karjaiból, mert most már neki volt sok fontos mondandója: .

- El kell mondjam, kedvesem, hogy a mi családunk meglehetősen konzervatív – engem kivéve, de azért nekem is alkalmazkodni kell a formaságokhoz – mi már döntöttünk a sorsunkról. Ha véget ér holnap a tanfolyam, vonatra szállunk, és irány Budapest! Pontosabban Budafok. Eddig csak könnyű nyári ruhában láttalak. Van a bőröndödben sötét öltöny? Igen? Na jó. És fehér inged, nyakkendőd? Nincs? Akkor első utunk a Baross téren   a férfi divatáru boltba  vezet. Családunk nőtagjai kicsit  – na jó, nem is olyan nagyon kicsit – proccok.  Választasz  magadnak egy fehér, puplin inget, hozzávaló nyakkendővel. Azonkívül egy elegáns kis kézi okmánytartó táskát.  Bevonulsz egy öltözőfülkébe, felveszed az új ingedet, megkötöd a nyakkendőt és a sötétkék öltönyödbe öltözöl.  Minden mást bepakolsz a bőröndödbe, amit majd berakunk a Keleti csomagmegőrzőjébe. El tudom képzelni hogy állsz szerény kis tanítói fizetésedből pénz dolgában, és mivel most én vettem a kezembe az irányítást, én megyek a pénztárgéphez. Ne húzd fel a szemöldököd, és ne is mondj semmit!  Igazából mi már házaspárnak számítunk, és a költségeink közösek. Azt azért zárójelben megjegyzem, ha az anyakönyv-vezetőtől kijövünk,  a gazdasági ügyeket te fogod intézni, mert nekem valahogy elfolyik a pénz a kezemben.

- Taxival kimegyünk Budafokra.  Én beállítok a szüleimhez, és bejelentem, hogy látogatóba érkezik egy fiatalember. Te ezalatt a közelben levő virágboltban veszel három csokrot, egyet anyukának, egyet a nővéremnek, a harmadikat nekem, abban uralkodó legyen a vörös szín, azért legyen benne néhány szál fehér is.  A közeli csemegeboltban pedig összeválogatsz egy impozáns csemegekosarat, amiben kávé, kakaó, táblacsokoládé, desszert, konyak és likőr legyen, csupa minőségi áru.  Van névjegykártyád? Nincs?! Kár! Na mindegy arra már nincs időnk, hogy nyomass.   Ezek közé már nem igen fér be egy üveg pezsgő, azt külön dísztasakba teteted. A kifutófiúval kiviteted a címünkre, úgy, hogy  mielőtt jössz, az megérkezzen.  A csemegekosár árát most a kezedbe adom. Miért ráncolod a homlokod? Most még nem te vagy a pénzügyminiszter.

Minden Ágota tervei szerint történt. Iván kissé elfogódottan állított be a Brenner villába.  Az első meglepetést Ágota szolgáltatta. Ivánt a lány szépsége mágnesként vonzotta. Valami miatt még szebb lett. Ugyanaz a lány állt előtte, mint akit a stadionban meglátott. Hogy lett mégis más? Az alatt, míg ideérkezett, valami történt. Hogy hogy csinálta, az rejtély.  A haja olyan lett, mintha a fodrász keze alól került volna ki. Kissé duzzadt, érzéki szájára pici rúzst tett, arcára  egy kis rózsaszín púdert. És a ruhája? Szolidan dekoltált fehér blúza kiemelte hosszú, kerekded nyakát, melyet egy szolid aranylánc díszített. Kissé még fejletlen, de formás melle félig meddig, de sokat sejtetően bújt meg a selyemblúz rejtekében. Balkarján pici, arany karóra, jobbján a nyaklánchoz hasonló fazonú karlánc, gyűrűs ujján  ametisztköves gyűrű villant a ráeső fényben. Lábközépig érő sötétkék egyszerűnek mondható szoknyájának előnyös szabása kihangsúlyozza tulajdonképp kisméretű, de kívánatosan formás fenekét.

Iván szinte észre sem vette, hogy Ágota anyukája és a nővére is ott állt, elegánsan, de  közel sem olyan dekoratívan, mit a kisebb leány. 

            És persze ott tornyosult a három hölgytől körülvéve Vilmos,  az apuka.

            Iván végre feléledt kábultságából.  Az udvariassági formáknak megfelelő üdvözlések, a hozott pompás csokrok és az impozáns csemegekosár (ha tudták volna, hogy ki az értelmi szerző!) dicsérete után eljött az ideje a jövetel céljának elővezetése.

            - Tisztelt Brenner úr, Ágota leányával megszerettük egymást, össze akarunk házasodni, ezért tisztelettel megkérem Ágota kezét.

            Két hölgy szemében könnycsepp jelent meg,  Gertrúd szája sarkában kissé fanyar mosoly  kíséretében. Vilmos is mintha meghatódott volna, de hangjában volt egy kis keménység:

-         Ágota, akarsz Iván felesége lenni?

-         Igen, akarok! – közölte határozottan Ágota.

-         Mi kifogásom lehetne?  De előtte le akarok menni abba a faluba – hogy is hívják?

Zsedna? soha nem hallottam róla -  Körül kell néznem, hogy lehet-e ott kulturált körülmények között élni?

            Ágota számított apja ellenállására, de ő biztos volt magában. Ahol Iván eddig is élt, az nem lehet akármilyen hely, egymást támogatva,  felépítik a maguk kis  világát.

            Rejtély, hogy Ágota hazaérkezése óta eltelt rövid idő alatt – a lehető legösszefogottabban adta elő az utóbbi napok történetét, közölte, hogy a kérő rövidesen beállít

– Mara miként tudott  a háztartási alkalmazott bevonásával egy ünnepi vacsorát összeütni?

            Ágotának Iván érkezéséig még maradt ideje, hogy apukájának elmondja, nagyjából milyen körülmények lesznek a frigy megvalósulása után, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy a szülők esetleges ellenkezése esetén sem mond le Ivánról., hiszen ő már nagykorú, akinek jogai vannak.  Vilmos aggályoskodott a gyors döntés miatt, próbált néhány ellenérvet a házasság ellen felhozni, bár tudta, hogy leánya ki fog tartani elhatározása mellett.

            A lánykérés után következett az ünnepi vacsora, hosszan elnyúló időtartama alatt rengeteg mindent beszéltek meg. A fiataloknak is akadt jónéhány egymáshoz szóló kérdésük, hiszen még olyan rövid idő telt el megismerkedésük óta!

            Késő este lett, eljött a lefekvés ideje. Iván természetesen különszobát kapott. Mikor már minden lecsendesedett, Ágota belopódzott Ivánhoz.

-         Az okozott izgalmak elviseléséért jutalmat érdemelsz – ezzel bebújt vőlegénye mellé, aki nem is igen vette észre,  hogy Ágotán   kis selyem hálóing van, úgy sütött a lány-test. Régen, vagy talán soha nem érzett ehhez hasonló kéjt. .-  Arra figyelmeztetlek, hogy érvényben  van amit a szüzességem elvesztésével kapcsolatban mondtam!

Hogy mennyi ideig tartott az izgalmas együttlét, arról egyikük sem tudott volna beszámolni. Az viszont igaz, hogy Ágota kilopakodása után Iván dereka le akart szakadni. De hát törődött is vele!

 

Réka

 

. És a levél:

 

                                                                                                             Bondavár, 1951.VIII.9.

 

            Kedves Bálint!

            Különös érzés vesz rajtam erőt. Főleg esténként. Nem vagy mellettem! Megszoktam a kis összetűzéseinket. De nem az hiányzik.

            Ne siess! A „harcot” még nem nyerted meg. Az élet végig küzdelem,  mellettem különösen. Igazad van, nem ismerem saját magam. Nem is tudom, mit kérjek – mert már mind a kettőt mondtam,  nem is egyszer – hogy ne haragudj rám, hogy bocsáss meg nekem! Vagy ne higgyél nekem! Nem tudom eldönteni, hogy igazán szeretlek-e. Ez lenne a szerelem?  Igen ez, mondod Te. Nem tudom. Voltam már így. Emlékszel ugye? Két napig, legfeljebb egy hétig tartott, azután mintha elfújták volna, újból a régi lettem. Úgy képzelem el a szerelmet, hogy vágyódom,  rajongok valakiért,   és boldog vagyok hacsak látom  is. Sohasem voltam még így, most sem. Kedvellek, de nem rajongok Érted. Hiányzol, de nem vágyódom utánad.

            Bálint, ne haragudj rám! Nem tudom hogy lehetne ezt az érzést szavakba foglalni, hogy érthető legyen. Azért írom,  mert  nem értem. Nem lehet határt húzni, hogy ezt szeretem benned, azt nem.  Úgy ahogy van,  szeretlek – és nem szeretlek. Egyszerre igen és nem.

            Nagyon sokat gondolkodom  és keresem a kiutat vagy legalább a középutat. Nem veszíthetlek el,  de szabadulni akarok Tőled. Gyötrődöm  a  lángoló szerelmed miatt.

            Bálint, kedves Bálint emészt a gondolat, hogy nem érdemellek meg én Téged!  Nem is csak Téged, hanem azt, hogy valaki egyáltalán szeressen, ennyire szeressen. Bálint  én kőből vagyok. Jégpáncéllal vagyok bevonva. Az jár a fejemben:  miért mondom, hogy szeretlek, miért hazudok?  Pillanatnyi fellobbanás? Nem!  Frázis? Nem! Hát akkor mi? Nem tudom! Nem tudom!

            Bálint, segíts! Ne akard, hogy hazudjam a szerelmet! Örülnöm kellene, hogy elmentél. Így jobb, hogy messzebb vagy, nem bánt annyira a  lelkiismeret.

            Bálint ne haragudj rám! És  szeress, ahogy csak Te tudsz szeretni!! Jó azt megélni,  hogy szeretsz, csak fáj, nagyon fáj!    

Milyen jó lenne most Melletted lenni, és élő szóval elmondani mindent amit most leírtam! Nagyon  várom a vasárnapot.

            Ne kívánd, hogy a vállalatról, vagy egyéb mellékes dolgokról írjak, mert ez most nem fontos. Ha lehet, gyere minél korábban, hogy a könyvek rendberakására is legyen idő. Ha nem leszek bent a hivatalban, akkor már a könyvtárban keress!

            Bálint! Édes Bálintom! Kérlek, hogy  szombaton ne kérdezz semmit! Olyan leszek mint eddig voltam. Vasárnap viszont egész délután Veled, egyedül Veled akarok  lenni,  hogy  magamtól mindent őszintén elmondjak.

 Te fogod eldönteni, hogy hova  menjünk.

            Nem tudom, hogy mit gondolsz a  levem  után rólam. Kérlek, nagyon kérlek, ne haragudj rám, bűnöm ne keresd, bocsáss meg nékem, sajnálj és szeress!

                                                                                                                                 Réka”

 

            Bálint  ahogy előrehaladt az olvasással, mind jobban elképedt. Hiszen az utóbbi hetekben – egy-egy rövidebb időszakot leszámítva – úgy tűnt, hogy teljesen rendben van minden.  Megnyugodva jött Pálosbércre, hiszen Réka olyan szerelmesen simult hozzá, amikor akár egy pillanatra egyedül maradtak. Miért kellett volna - ha nem is olyan forrón lángoló - szerelmében kételkednie? Akkor most mik ezek az ellentétes érzelmet sugárzó sorok?!

 Végül is azzal nyugtatta magát, hogy a rövid idő alatt jött váratlan eseményeket  Réka nem tudta még feldolgozni. A szombat-vasárnap talán választ ad a legnyugtalanítóbb kérdésekre.

            A levél olvasása során  még valami feltűnt: a gépírásban egyetlen elütés, egyetlen belejavítás nem volt, Rékából szinte kiömlött a két oldalnyi szöveg. Bálintnak nem volt erőssége a helyesírás, azért túl sok problémát nem okozott megállapítani, hogy kedvesének ezzel sem akad gondja. És még újabb jó tulajdonsága jön elő. Ez a leány tehetséges! Mi lesz, ha egyszer rájön, hogy írói vénája van? Kicsit meghökkentette ez a felfedezés.  És ha Réka még valamiben kitűnik? Ezáltal még jobban fölékerekedik? És akkor mi van? Miért foglalkoztatja most ez?!  Itt a szombat délután és a vasárnap. Sorsdöntő lehet. Legalábbis ad valami támpontot a megoldáshoz.

            Már nem is volt olyan borús az ég! Persze a szombatig hátralevő idő még elég hosszúnak, és azért kicsit elviselhetőbbnek látszott. 

            A szombat délután „izgalmak” nélkül telt el. Bálint éppen csak megebédelt otthon, sietett a kultúrba. Ott már várta Réka. A levelében kért szilencium jegyében telt az együttlét. Régen beszéltek már ennyit közömbös dolgokról, Bálint tartotta magát kedvese óhajához, Réka csacsogása pedig kitöltött szinte minden percet. Besötétedett mire az utóbbi időben kissé elhanyagolt  könyvtárt rendbe tették. Szükség volt erre, mert vészesen közeledett az idő, mikor a kollégiumba való távozás miatt az átadás-átvételre kerül sor.

            Fáradtsággal tagjaikban indultak haza, Bálint már be se ment a lakásba, a kapuban vettek egymástól búcsút, azzal, hogy a templomnál találkoznak.

            A délelőttből jószerével csak az istentisztelet alatt eltelt időben voltak együtt. Abban egyeztek meg, hogy Bálint délután a kerékpárjával jön haza, haza a Petőfi utcába.  Mindkettőjüknek akadt saját dolga. És mindkettőjükben szorongás lakozott,  mindketten tartottak a délután jó ég tudja milyen eredménnyel végződő kimenetelétől.

 

2

 

- Van ötleted, hogy hová menjünk?  – érkezett a kérdéssel Bálint.

-          Nekem nincs, te döntsd el!

-          Üljünk  bringára!  Majd útközben meglátjuk.

És micsoda véletlen! Ahogy a Kultúrház melletti sarokhoz értek, egy autó úgy ment el előttük, hogy rá kellett fordulniuk a Bardóc felé vezető útra.

            A sors keze! Dolinka!  Mert, hogy oda lyukadunk ki,  életem színpadának  ismétlődő  - ismétlődő?! - jelenetével? Istenem,  most mit lesz?!” – futott át Réka agyán.

            A napsütéses, nem túl meleg, kellemes vasárnapi délutánon - amilyen csak nyár végén lehetséges - érkeztek meg a Dolinkához. Kicsit beljebb mentek, az akácos egy tisztására.  Ledobták kerékpárjukat. Körbenéztek a tájon, melyet mintha  egy művészi filmből vett érzelmes jelenet helyszíneként vetítették volna elébük. Meghitt csend vette őket körül. Nem süket némaság. A természet neszezése hallatszott: tücsök ciripelés, bogarak zümmögése, a fészkükről felröppenő madarak szárnysuhogása, a fészkekben és az ágszélekre telepedők csivitelése. Kicsit távolabb az avarban menekülő egér surrant, egy süldő róka eredt a nyomába, halk csaholással. Odább egy fácánkakas nehézkesen, nagy szárny-csattogással rugaszkodott el a földtől. Beljebb az erdőben harkály kopogtatott odvas fa oldalában, rovart keresgélve. A közelben rövid kakukkolás hangzott.

            - Hallgassunk egy kicsit, hátha újra megszólal a kakukk,  suttogta Réka – hány évet jósolsz nekem?

            És a kakukk, mintegy válaszul megszólalt – kétszer… azután valami megzavarhatta, mert elrepült.

            Réka elsápadt:

-          Két év, kettő év a hátralevő időm!

-          Édes, kicsi bolondom! Milyen babonás vagy! A csacsi jóslatodra majd emlékeztetlek az aranylakodalmunkon – és magához vonva a leányt, derekán átölelte. Réka átkulcsolta Bálint nyakát. Önfeledt csókolózásba  kezdtek. Néhány  másodperc múlva meginogva, egymást el nem engedve rázuhantak a pázsitra.

            Réka szemében a vágy tüze gyúlt. Testét boldogan adta, hogy  Bálint birtokba vegye. Bálint lassan kibontakozott az ölelésből, jobbkeze lefelé indult. Réka   ruhája legfelső gombját kioldotta, az előbukó kemény kis mellet simogatva, csókolgatva. Csípője is sorra került, lenge kis szoknyáját köldökéig felhajtotta.. A kéz  pedig folytatta útját,  elvándorolt hátsó régióba, hogy megmarkolja a kéjes gondolatot támasztó, a talajtól kicsit felemelt  popsi domborulatát. És még mindig nem érkezett el a vágy beteljesülésének helyéhez. Visszatért előre, hogy a lazán összeérő combokat végig simítsa. Azok lassan szétnyíltak, már csak  a bugyi lehúzása volt hátra, miközben Bálint újra csókolni kezdte a kicsattanni akaró eperajkat, szemébe nézve Rékának… A szemek pedig lecsukódtak,  és sarkukban megjelent egy-egy  kövér könnycsepp, lassan lefolyva a lángban égő arcon.

            Bálint, a szerelem tüzétől kipirulva, remegő kézzel,  gyöngéden még egyszer végig simította  a bársonyos tapintású combokat. A szoknyát visszahajtotta a helyére. És csókjai özönével borította az imádott leány ajkát, fülcimpáját, nyakát, hogy azután szájával felszárítsa Réka zokogása előtörő könnyeinek áradatát. Hosszú másodpercek múlva megtalálták egymás száját, Réka a szipogástól még el-elfulladva, szenvedélyesen viszonozta a semmit nem értő, de semmit nem kérdező kedvese csókját.

            Hosszú idő elteltével oldalukra hengeredtek, egymást el nem engedve teljes testükben

szorosan összefonódva, hogy ruhájukon keresztül is érezzék vérük lüktetését. Hogy meddig maradtak így? Soká! És amikor egymást támogatva felálltak, egymás szemébe mélyedve, a kölcsönös szerelem parázsló fényét fedezték fel. Réka tudta, hogy Bálint iránta érzett nagy lángolása nem csillapszik. Nem fog tőle kérdezni semmit. Nem kell tovább foglalkoznia a minapi levelének kínzó kérdéseivel.  Minek? A legfontosabb kérdés az imént eldőlt.

 

 

 

Karácsonyi szünet

 

 

Bondavár, 1951.XII.23.

 

Drága Bálintom!

 

Most ugye várod a tíz oldalt? Édeském! Ez a legnagyobb erőfeszítésemre sem megy. Ezeket a sorokat az ágyban körmölöm. Ne ijedj meg, nem komoly a baj. De menjünk sorjában! Az igazgató csak közvetlen ünnep előtt akart minket elengedni, de a társaság fellázadt. Kénytelen volt engedélyezni a korábbi hazamenetelt.

            A tanítás fél órával a vonat indulása előtt fejeződött be, utána rohanás a pályaudvarra. Annyi volt az utas, hogy a diákok részére külön három pótvagont kellett a szerelvényhez kapcsolni. Ezek persze fűtetlenek voltak. Gondolhatod, hogy átfagytunk, mire a Keletibe érkeztünk. Reggel lett, mire haza érkeztem, de szinte beszélni sem tudtam úgy fájt a torkom.   A hátam meg  úgy szúrt, hogy lélegzetet venni is alig tudtam.

            Drága Életem! Tíz perccel ezelőtt keltem fel. Éppen folytatni akartam a levelet, mikor betoppant Orsi. Igazán drága vagy, hogy még a laktanyából is gondolsz rám. Tudom, hogy a zsoldból alig van pénzed – a munkahelyedről származó utolsó béred meg szinte mind rám költötted – nem lett volna okom a haragra akkor sem,   ha Tőled most semmit nem hoz a Jézuska!

            Drága Szívem! Fogadd tőlem cserében ezt a csekélységet, olyan szeretettel, amilyen szeretettel küldöm. Tudod, nálam mindig sokadika van. De tudom, hogy Te soha nem az anyagi értéket nézed.

            Mielőtt borítékba tettem, gondolkodtam rajta, hogy elküldjem-e mind a két felvételt.

Tudod, éppen esett az eső, mikor a fényképészhez mentem, olyan ázott voltam mint egy kacsa. Szerintem borzasztóan nézek ki.  De anyuka rábeszélt, hogy csak küldjem, mert olyan asszonyos vagyok, Gergő, mikor előzőleg meglátta, annyit mondott, ha Te meglátod, rögtön kiábrándulsz belőlem. Mondtam, hogy akkor pláne elküldöm, hátha sikerül! A másik fotóról azt jegyezte meg, hogy  olyan pózban vagyok, mint aki várja, hogy megcsókolják.

            Hát döntsd el Életem, melyik vagyok én, melyik tetszik neked jobban? Csak nem állítottalak dilemma elé?

            Édesem! Most már nem írok többet, mert még sok a tennivalóm.

            Miattam pedig ne aggódj, majd csak kiheverem  a bajaimat itthon ezen a rövid kis szabadságon.

            A család minden tagja csókoltat, de olyan forrón senki mint Rékád”

Karácsonyi szünet

 

A karácsonyi szünet december 22-én, délután  kezdődött. Rékánk iparkodnia kellett, hogy időben kiérhessen a pályaudvarra. Kaotikus állapotok uralkodtak Hiszen Győr ipari- és kereskedelmi központi szerepe mellett iskolaváros is volt. A rengeteg diák idegesen tipródott, látva a vágányokon indulásra kész szerelvények tömöttségét. Valamit javított a helyzeten, hogy a budapesti személyre még három vagont kapcsoltak.  Perceken belül azok is zsúfolásig teltek, és ráadásul fűtés sem volt bennük.  Fogvacogva, de igazából boldogan tűrtek,  hiszen várt rájuk a távolban a hónapok óta nem látott  meleg otthon.

A miskolci szerelvény  is tömve volt. Réka alig tudott bepréselődni, de legalább valamennyire fűtöttek, Turopolyáig azért kicsit felmelegedett.

            Turopolyán a Bondavár felé induló vonaton is sokan voltak, azért az egyik fülkében, a amelyben egyébként elfogadható meleg volt, szorítottak neki egy helyet.

            A már mozgó vonatra még felugrott egy katona. Meglehetős feltűnést keltett a sok lódenkabátos, viseletes télikabátot hordó ember között az  újonnan kapott, ráigazított egyenruhában. Egyébként is, nem mindennapi volt az egyenruha. A köpeny balkarján fekvő háromszöget óarany zsinórzat keretezte. A zöld alapon ötágú vörös csillag, alatta két puska keresztbe vetve. A karjelvény a Honvéd Dózsa György Lövész Tiszti Iskola jelzéséül szolgált. A váll-lap jelzése pedig mutatta, hogy a katona másodéves hallgató.

            És a katona büszkén hordta körül tekintetét, egy-két lányszemből  felé küldött néma üzenetet  vélt kiolvasni. Elindult a zsúfolt folyosón utat törni magának. Nem tudta még hol köt ki, de biztos volt benne, hogy ebben a tömegben találni fog valakit, akivel kellemesen tölti majd el a  zihálva nekifeszülő kis hegyimozdony által vontatott szerelvény több mint két órás útját.

            Réka már éppen befészkelte magát,  mikor valaki a folyosó felől megkocogtatta az ablakot. Megpillantott egy katonafiút, akinek a fején kackiásan félre volt csapva  tányérsapkája. Halk sikoly hagyta el a torkát, és kikászálódott a folyosóra:

-          Pali! – mert a katona Lajta Pali volt – Te hogy kerülsz ide?

-          Áldom a sorsom, hogy a szabadságra távozóknak  abba a csoportjába kerültem, akik a karácsonyt választották. Réka szebb vagy, mint amikor legutóbb láttalak!

-          Ezt kár volt mondanod! Nagyon le vagyok strapálva a rengeteg tanulástól, az étkezésünk a lehető legsilányabb, és ráadásul még mennyiségre is kevés. Jó le is fogytam, hát nem lehetek valami szívderítő látvány. Ráadásul az előző vonatokon nem volt fűtés, jól átfagytam.

-          Én pedig csak azt tudom, hogy Pécsett megközelítően sincsenek hozzád hasonlóan szép lányok. Hogy átfagytál? Azon könnyű segíteni. Simulj hozzám, én majd átmelegítlek.

-          Na, ne! Én most visszaülök a helyemre, majd ha lesznek útközben leszállók, akkor bejöhetsz mellém.

            Az utasok közül mind többen leszálltak. Fél óra múlva Pali Réka mellé telepedett. Rég találkoztak,  volt miről beszélniük. Réka mindenről – mindenről? Bálintnak még a nevét sem ejtette ki – beszámolt. Pali sokat nem beszélt  a katonaéletről, csupán annyit, hogy a következő év augusztusában avatják tisztté. Szinte biztos benne, hogy elért eredménye alapján hadnaggyá léptetik elő, és a tiszti iskolán kap beosztást. És csak úgy mellékesen elejtette, hogy majdnem minden héten kimaradást kapnak. Ilyenkor a városba mennek  szórakozni.

-          Persze táncolni is szoktunk időnként, de idáig hozzád hasonló kedves lánnyal nem találkoztam.

            Palinak Zolta után mennie kellett a toalettre. Visszajövet Réka mellé ülve a fülébe súgta:

-          Csillagom, a vagon végén van egy fél kupé.

-          Mi az, hogy fél kupé?

-          Hát csak egy sor ülés van benne. És képzeld, nincs ott senki. Szedd össze a holmid, és menjünk oda át!

            Réka nem sokat habozott, átmentek a fél kupéba. Valóban üres volt. Pali a folyosó felőli ablakon elhúzta a függönyt, lekapcsolta a világítást. Magához húzta a lányt, aki nem ellenkezett. Szinte nem is hallotta, amit a  fülébe súgtak:

            - Szeretlek, Rékám, gyönyörűségem! Avatásom után feleségül veszlek!

            Réka génjeiben hordozta az érzékiséget. Bálinttal hónapok óta együtt járt. Azon a szeptemberi vasárnapon egy lépés távolságra kerültek a szeretkezéshez,  mikor Réka szeme sarkában megjelent a könnycsepp.  És akkor ő milyen hálás volt kedvese empátiája miatt! Ám tudat alatt attól kezdve benne volt,  hogy valami helyrehozhatatlan történt. A pillanat elszállt.  Márpedig melyik nő vérében nincs benne az,  hogy soha nem bocsátja meg a férfinak, ha az az alkalmat elszalasztja?! 

            Nem volt már szükség a szép szavak suttogására. Az erkölcsi gát  felszakadt. A csókok záporozására, a simogatásra Réka ereiben  vére izgatott száguldozásba kezdett. Önfeledten adta magát a fiú ölelésének

            A régóta lappangva benne élő erotikus feszültség, mint egy varázsütésre, elenyészett.  Pali a szerelem művésze volt. A vágy elcsitulása után hosszú, hosszú percekig simogatással, 

 

 

Szakítás

 

 

            Vasárnap tíz órakor kiszállva a vonatból  szokásától eltérően még arról is megfeledkezett, hogy valamit - legalább egy szál virágot - vigyen Rékának. Egyenest a Káptalan dombra indult. A nem túl hosszú út most mégsem akart véget érni.

            Szorongva lépett be a kollégium kapuján. Az ügyeletes pultnál ülő lányt megkérte, hogy hívja le Ádám Rékát. A lány telefonon felszólt, majd annyit mondott: 

-          A szobában levő lány közölte, hogy Ádám Réka egy jó fél órája kiment a városba.

Bálinttal megfordult  a világ. Erre azért nem számított. Mint az alvajáró botorkált ki a pályaudvarra. Csak arra tudott gondolni, hogy nemcsak szakított vele, de még meg is alázta őt az, akit mindennél jobban szeret. Akiért bármit hajlandó megtenni. Akinek mindent önzetlenül adni akar.

            Eldobta magától  a lány, aki levelében még novemberben is  arról írt, hogy mindig, minden körülmények között csakis őt szereti.

            És mi volt  még karácsonykor is a maga helyett küldött levélben? Hogy betegen ment haza, ezért nem tudja katona kedvesét meglátogatni. És  szerelméről, hűségéről  vallott. De mi lehetett már akkor a valóság? Miről beszélt Tyetka minap? Hogy Rékát   a karácsony utáni napon a  „Lajta gyerek”-kel látták a presszóba beülni. Anikó pedig elkottyantotta, hogy a nővére aznap későn ment haza. Ami történt, annak már a levél megírása előtt el kellett dőlnie.

            Édesanyja aggódó szavai  jutottak eszébe. Anyai ösztöne azt súgta, hogy óvnia kell őt Rékával való kapcsolatának elmélyülésétől.

            Akkor most már minden eldőlt? A paradicsom kapuja végleg bezárult mögötte? Úgy lett vége mindennek,  hogy kapcsolatuk többé már nem állhat helyre? A szép álom örökre tovaszállt?

            A történtek nem csupán a szeszélyes Rékáról  árulkodtak. A hosszú hónapok sok-sok kínlódása, a váratlan fordulatok a kettőjük kapcsolatában Réka vérmérsékletéből következtek. Igazából ő maga is tudatában volt, hogy  habitusának lényeges vonása a  labilitás. Miről is írt az első levelében  a Pálosbércre való áthelyezés hetében?  Hogy az élet mellette örökös küzdelem. Hogy nem tudja magában eldönteni, hogy szerelmes-e igazán. Hogy fellángol benne az érzés, tart két napig, legfeljebb egy hétig, azután mintha az egészet elfújták volna.

            Csak ebben lehet a dolog nyitját. Réka nem tud soha nyugvópontra jutni. Szerencsétlenségének ő maga az okozója. Ám a partnerét kétségbe kergeti.

Csak egyetlen megoldás lehetséges: ki kell tépnie magából Rékának  még az emlékét is! Ki kell gyógyulni a súlyos betegségből. Ki kellene! Az esze ezt diktálja. De olyan mély  benne az érzés,  hogy úgy érzi, megtenni lehetetlenség.

 

 

GIGI 

 

 

A napok óta tartó verőfényes idő folytatódott. Margit kissé hiányosan öltözve – hiányosan? áttetsző lenge hálóinge alig takart valamit – állt a félig nyitott ablakban. A beáramló szellő meg-meglebbentette a semmi kis batisztot. Arca sugárzott. Rá volt írva, hogy a  tanítványával” meg van elégedve.

            Bálint ébredezni kezdett. Tekintete az ablakra esett. Önkéntelenül el is kapta. Mit hozott otthonról, az iskolából? A nemiség nyílt feltárása illetlenség! Lassan bátorságra kapott.

Hiszen ő most már nem az,  aki még tegnap  volt. Ő már birtokába jutott valaminek. Elkezdett ismerkedni az élő erotika titkaival. Ám még csendben maradt. Hogy is kell most neki vi-

selkednie? Mit illik, mit nem illik a nászéjszaka után? De vajon az volt?  Nem jelent meg előtte párjával anyakönyvvezető előtt. Nem adta rájuk pap az áldását. De milyen pap? Azt még

csak tudja, hogy ő evangélikus, ám Margittal soha nem ejtettek szót vallásról. De a nászéjszaka a legteljesebb   valóság volt. Azért most már az egyik szemét „megreszkírozta”. Hiszen neki most már szabad gyönyörködni! És még mindig várt. Ám Margit bizonyára hallott valamit a mocorgásból.  De még ő sem mozdult, csak csendben mosolygott.

-          Jó reggelt,… Gigi!...suttogta Bálint. És várta, hogy Margit hogy reagál.

Az asszony kicsit meglepődve, de vidáman kapta fel a fejét. Elindult az ágy felé, és leült Bálint mellé:

-          Gigi? Én vagyok Gigi? És ha nem akarom? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, de érezni lehetett,  hogy megnyerte a tetszését.

-          De én akarom!

-          Nem vagy te egy kicsit zsarnok?! – ám Margit már mosolygott – Jó, elfogadom, azért ne bízd el magad! Elfogadom, mert olyan játékos, olyan bájos. És nem is csak ezért, hanem azért, mert amíg élek, mindig az első közös éjszakánkra fog emlékeztetni.

            „Első közös éjszakánk!” Bálint meglepődött. Első? Ez azt jelent, hogy lenni kell többnek is! De hát ő micsoda? Egy férjes asszony egyszeri partnere. Jó, nem egyszeri. Lehet több is. Ha adódik újabb alkalom. De ő nem ezt akarja! Elveszi a másik férfitól. De ha Gigi azt nem akarja?!

            Nem folytatta a meditálást, mert ahogy felült pillantása  kedvesének a hálóingéből kibukó mellére tévedt. Mert Margit hanyagul, szerteszéjjel hagyva tagjait, fészkelődni kezdett. A hosszúnak jó akarattal sem mondható hálóinge felcsúszott, mindene láthatóvá vált. Bálintban visszatért a restelkedés, szégyenlősen elfordította a tekintetét. Margitban is megmoccant valami. Felállt és magára kapta pongyoláját

            És mintha Margit megérezte volna, hogy Bálintban a nagy boldogság érzése mellé gondolatok társultak. Ő már tudott valamit, amivel azokat elhessegethetné. Ám amíg egyértelmű megoldás nem bontakozik ki, addig – már csak babonából sem – nem mondhat most semmit. Visszaült az ágy szélére:

-          Buksikám, úgy látom, hogy  valamin elgondolkodsz. Ám most ne foglakozzunk semmivel, egy egész nap vár kettőnkre. Ma csak egymáséi leszünk. Ne beszéljünk ma múltról, jelenről, jövőről! Csak örüljünk egymásnak!… Mondom én ezt. De azért mégsem olyan egyszerű minden. Mert most, azt hiszem, az lenne  a kötelességem, hogy az ágyadba hozzam a reggelidet. Ismersz, hogy milyen házias vagyok. Szívesen meg is tenném. De most kell eldőlnie fontos dolgoknak. Azt, hogy egyenlők vagyunk a szerelemben, egyenlők vagyunk a mindennapi életben. Most szépen felkelsz, magadra kapod Öcsi köntösét, és a megterített asztal mellé ülsz. Én is és kettesben megreggelizünk… Ám tudod mit? Ezelőtt Margit, nem, Gigi hoz neked egy stampedli konyakot – magamnak is – koccintunk. Utána kapsz még egy frissen főzött feketét.

            A reggelizés mégis halasztódott, mert a kávé kortyolgatása közben Margit elkezdte:

            - Szerelmes vagyok beléd, és ez magával hozza, hogy fel akarok nőni hozzád.

            - Édes Gigikém, tudod, hogy én mindig is egyenrangúnak tartottalak…

            - Igaz, de nem kell nagy okosság hozzá, hogy lássam az elmaradottságomat. Nem biztos, hogy volt-e már róla szó, de én mielőtt megismertelek, csak hat elemim volt. Igaz, kitűntem osztálytársaim közül, mert mióta megtanultam olvasni mindig bújtam a könyveket. Azután szerencsémre az építésvezetőm felfigyelt rám, elküldött a tanfolyamra. De innen kezdve ismered a dolgokat. Talán még annyit, hogy közben beiratkozva az általánosba, a hetediket és a nyolcadikat könnyedén elvégeztem, színjeles vizsgáim voltak. De ezután  is mocorgott bennem valami. És azt követően, hogy a tavasszal összefutottunk, elhatároztam, hogy szeptemberben beiratkozom az esti közgazdasági szakközépbe. Nem mellékesen még elárulom, hogy a forgalmi könyvelői munkát nagy kedvvel csinálom, de kevésnek találom, többre vágyom…

-          Tudod, Gigi, az az általános vélekedés,hogy az ellentétek vonzzák egymást. Lehet, hogy ez is igaz. Én azonban úgy vélem, hogy tartós kapcsolat csak rokonlelkek között jön létre. Mindjobban megismerlek, a természetünk közel áll egymáshoz. Ugye te is azt látod, hogy így a jobb? És amiket utóbb mondtál, annak igazán örülök.

-          Jól van, Buksikám, de ennyivel nem úszod meg a dolgot. Várok tőled valamit. Az egyenruhát még jó darabig hordanod kell. De gondolkoztál már azon, hogy mi lesz leszerelés után? Meséltél nekem a majdnem főkönyvelőségedről. Ez a dolog nem ösztönöz téged valamire?

 

 

A távirat

 

 

            Délután táborbontásra került sor. Az este beálltával elkezdték Kecskeméten a bevagonírozást. Pénteken késő délután pedig már újra élvezhették a barátságos, kényelmes laktanyai komfortot.

            Bálintot meglepetés várta: a törzsírnok táviratot hozott, amely az előző nap érkezett:

            „Margit koraszüléssel világra hozta Danikát. Mindketten egészségesek.  Azonnal gyere! Magda mama”

            Bálintban öröm és megdöbbenés kavargott. Azonnal Hartmann századoshoz ment jelentkezni, aki a táviratot elolvasva így szólt:

-          Jól van, Radó! Először is gratulálok a jövevényhez! A gyakorlaton végzett jó munkáért a jövő héten három nap  szabadságot szándékoztam adni. Ezt most előrehozom: holnap 08,00-kor eltávozhat hétfőn este 22,00-ig.

-          A dolgozó nőket szurkálom! amit a katona elmormogott, ha valamit meg kellett köszönnie,  de amit úgy kellett az előljárónak hallania, és aki persze úgy is „hallotta”,  hogy „A dolgozó népet szolgálom!”

Ám Bálint  eddigre már úgy bedolgozta magát, hogy egy kis szemtelenség is belefért, hát folytatta:

-  Kérek engedélyt! Nem lehetne kedd 06,00-ig? Százados elvtárs az a pár óra is sokat jelent…

-          Radó, Radó! A jó szívem fog a sírba vinni! De legyen, akkor kedd 06,00!

 

*

 

Másnap délelőtt a vonatról leszállva Bálint,  eszével tudta, hogy Margit a kórházban fekszik, szemével mégis őt kereste. Hogy hozzá lehet szokni, hogy mikor a peronra lelép,  két puha kar fonódik  a nyaka köré, forró csókok kíséretében! Mennyire hiányzik  ez most! És hirtelen aggodalma  támadt. Milyen  hosszú  lesz az út a Köztársaság térig! Mi lesz, ha Magda mamát nem találja a lakásban?! És a társbérlők? Otthon lesz-e közülük valaki is? Azt sem tudja, hol keresse szeretteit, hiszen oly korai még az időpont. Még két hónapnak hátra kellene lennie! Nem volt még arról szó, hogy Margit hol fog szülni.

            Ám feleslegesen aggódott. Alig hogy megnyomta a csengőgombot, az ajtó kinyílt és ott állt Magda, akinek látszott az arcán a türelmetlen várakozás, de hogy végre megjött akit már annyira várt, megkönnyebbülten sóhajtott fel:  

-          Na hál’istennek! Végre megjöttél! Azt hittem, hogy nem kaptad meg a táviratom. Annyira vártunk! Már  csütörtökön esete itt kellett volna lenned!

            - Igazán nem rajtam múlott. Nem írhattam meg előzetesen, hogy hadgyakorlatra kellett mennem. Tegnap elég későn este értünk Csarmandra, így csak ma reggel indulhattam el.

- Így már más. A késésed meg van bocsátva, te ifjú apuka! Akkor most elmondom röviden, hogy mi  történt. Margit szerdán reggel bement dolgozni. Kora délelőtt görcsös fájdalom nyílalt bele. Kiment a vécére, ott elfolyt a magzatvize. A kolléganője észrevette a dolgot, telefonált  a mentőknek. Mielőtt azok megjöttek, Margit még megkérte a kolléganőjét, hogy adjon fel nekem táviratot.

            A mentők az Üllői úti Szülészeti és Nőgyógyászati klinikára vitték. Én otthon hagyva csapot-papot, az első vonattal feljöttem Pestre. Mikor este beértem hozzá, még vajúdott. Jó darabig kint várakoztam a folyosón. Tizenegy óra után kiszólt a nővér: fiú, 2400 grammos, 46 cm.  A kismama jól viselte a szülést, épségben, egészségben van. Egészséges  a fia is, csak még éretlen. Inkubátorba kellett helyezni.

            De ne húzzuk az időt! Induljunk! Képzelheted, hogy Margit milyen kétségbe esve vár!

            Menetben Bálint a Klinika közelében levő Virágboltban csináltatott egy mutatós vörösrózsa-csokrot

            Beléptek a kórterembe. A középső ágyon fekvő kismama keserves, de megkönnyebbült sírásra fakadt:

-          Te komisz, lelketlen zsivány!... Hát csak ennyit számít neked a fiunk?!... Csak enynyit számítok neked én?!...Tudod mit kiállok tegnap óta, hogy nem jöttél?!... Talán már nem is kellünk neked!...

-          Édes, egyetlen kicsi Gigim! Hát nem tudod, hogy katona vagyok? Nem írhatok

mindenről, ami a seregben történik. Utólag megsúghatom, hogy hadgyakorlatra vittek. Csak tegnap este értünk vissza a laktanyába. Az első vonattal, amellyel jöhettem, rohantam hozzád, hozzátok.

            Margit könnyei elapadtak, maszatos pofiját Bálint csókjaival felszárította. Az ágy szélén ülve, karnyújtásnyi távolságból gyönyörködve megszólalt:

-          Édesem, kicsi Gigim! Szép voltál eddig is, de most még szebb lettél. Csinálok neked még vagy hat gyereket, hogy a napra lehessen nézni, de rád nem!

-          Kicsi bolondom! Elégedjünk meg kettővel!... Jó, hárommal…És ha azt akarod, hogy a kicsi feleséged - mert ugye most már rövidesen leszerelsz, és összeházasodunk - olyan

legyen, mint amilyennek szeretnéd, nem kell mást tenned, csak Bondavárra visszamenni a volt vállalatodhoz. Egy ilyen okos, sokat tapasztalt volt dolgozójukat majd tárt karokkal fogadják. És te felvételizel a közgázra, estin elvégzed, és közben már számviteli osztályvezető lesz belőled. Nekem is lesz majd Bondavár valamelyik másik vállalatánál munkahelyem. Építünk magunknak egy takaros kis kertes, családiházat. Én majd rendszeresen eljárok fodrászhoz, kozmetikushoz, hogy olyan szép legyek, amilyennek te akarsz tudni…

-          Ámen, így legyen! – jutott szóhoz Bálint – Csak hát, tudod, az egyetemi felvételi…

-          Jó, ne rontsuk el most az örömünket! De tudod, amit én egyszer a fejembe veszek… De csak beszélünk, beszélünk, mintha nem is lenne rajtunk kívül senki a világon! Nem akarod látni Danikát?

-          Hogyne akarnám! Magda anyuka majd elkísér…

-          Engem itt hagynátok?

-          Fel szabad neked már kelni?

-          Szabad? Kötelező! Itt tilos a kényeskedés, de nem is baj, mert érzem, egyre jobban jön vissza így az erőm.

            És indultak az inkubátorhoz. Margit belekarolt Bálint karjába:

-          Milyen jó, hogy támaszkodhatok egy ilyen erős férfira!...Te, Bálint másnak nem

tűnt még fel, hogy milyen snájdig katona vagy? Mikor beléptél, hallottam a mellettem fekvő asszonykától, hogy milyen jóképű a párom.  Hányan néznek rád felparázsló szemekkel? Te! Nem csábultál még el?!

-          Édes Gigim, én rajtad kívül nem is látok meg senkit. Te teljesen kitöltöd az életem.

-          Hihetek neked?! Ez lesz később is?....

Az inkubátorhoz értek. Ott aludt az ő kicsi fiuk. Valóban, nagyon pici volt.

-          Mindene megvan – suttogta Margit -  nyugtatott meg a szülést levezető doktor úr, aminek lennie kell egy csecsemőnek. Csak hát kicsit korán kikéredzkedett anyucija pocijából. Még egy ideig az inkubátorban vigyáznak majd rá, amíg nem fejlődik ki annyira, hogy a méhen kívüli élethez alkalmazkodni tudjon.

            Nézd, milyen gyönyörű a mi kisfiunk! És  milyen hosszú, fekete haja van. De a nővérek azt mondják, ez még el fog kopni. Valószínűleg olyan szőke lesz, mint te. A szemét tőlem örökölte. Hogy kire fog inkább hasonlítani, azt most még nem lehet tudni.

-          Hasonlítson inkább csak rád,  jegyezte meg Bálint – jobban jár vele.

 

 

Centi vágás

 

 

Pásztor szds, a felderítő zászlóalj parancsnoka, miután megkapta Csorvási szds összefoglalóját a minap megtartott ellenőrzéséről, maga mellé vette Fleischer alhadnagyot, megszemlélni, hogy lett  végrehajtva az éves karbantartás. A szakember alapos kiértékeléséből egyértelmű volt, hogy Radó tizedessel a tavasszal jó vásárt csináltak. De a szemlét  neki és a hadtáp-parancsnokának is  meg kellett tartania. A minden részletre kiterjedő ellenőrzés során, apróbb, a lényeget nem befolyásoló hibát, hiányosságot leszámítva, a májustól történteket jónak ítélték meg. Így,  egyetértésben Csorvási századossal,  Pásztor szeptember 29-ével dicséretként, Radó tizedest szakaszvezetőnek előléptette, amit három nap szabadsággal megtoldott.

             Bálintnak dagadt a keble. A dupla elismerés  legyezte a hiúságát,  bár igyekezett leplezni. Főleg Margit előtt. Most, hogy emellett még jutalomszabadságot is kapott, kihúzta magát, várva a kedvező reagálást. Ám Margit a „kicsit” nagyranőtt becsvágyát kordában akarta  tartani:

-          Bálint, tudod mi vagy te? Egy nagyképű, beképzelt… és  önző alak!

Ez utóbbi nem igazán tartozott az első megállapítások mellé. És Margit lelke mélyén meg volt győződve kedvese számos  kiválóságáról, néha még ő maga is hangot adott ezeknek. De érezte, tudta, - bár erről soha nem beszéltek - hogy Bálint féltékeny.  A  szeretetét,  talán szűkkeblűen, kizárólag magának akarja kisajátítani. Önzés ez?! Hiszen Bálint mindég csak adni akar neki, anélkül, hogy hangot adott volna egyszer is, hogy ellenszolgáltatást várna érte.  És most Margit, hogy elég nyersen leintette a párját, már rögtön meg is bánta. Ám ezt nem volt szabad mutatnia! Bálint  szívébe szúrt a  „tüskét”. Mosolyszünet következett. Hiszen olyan érzékeny volt a legkisebb bántásra is. Margit kereste az engesztelés lehetőségét, rövidesen kínálkozott is az alkalom: Dani megébredt, oda lehetett hívni hozzá a még mindig morcos Bálintot:

- Nézd, milyen értelem sugártik a fiunk szeméből! Rád  mosolyog.  Nem túlsokat lát, de már megismer.

És mellékesen nem lehetett kihagyni egy engesztelő  csókot sem. És újra szent lett  a béke

Ez a szabadság egyébként a leszerelés előtt már az utolsó volt. A laktanyában bőven volt még mit tenni a dolgok végső rendezése kapcsán. Nem utolsó sorban a szolgálat átadását már elő kellett készíteni.

Mert mind a parancsnok, mind a hadtápparancsnok „maszírozta” Bálintot a továbbszolgálat ügyében,  hogy milyen jó beosztási illetménye lesz, előléptetik őrmesternek,  rövidesen szolgálati lakást is kap, feleségének is találnak megfelelő munkahelyet. Mindez nem hatotta meg Bálintot, kitartott leszerelési szándéka mellett.