Mozgalmas  ősz

 

 

Vasárnap, szeptember első napján Tamás ragyogó napsütéses reggelre ébredt. Izgatott készülődése közben alig tudott pár falatot lenyelni. Sehogy nem akart az idő múlni, végre elindulhatott. Jóval kilenc óra előtt ért a megbeszélt helyre. Nem sok felesleges kört kellett megten-nie. Az ugyancsak türelmetlen Adél is  korábban indult a kelleténél, így negyed órával előbb találkoztak a megbeszélt  utcasarkon.

            A tavakhoz érve Adél  a nem túl sok  fürdőző láttán örömmel konstatálta:

- Na, Kölyköm, megfelelőnek találod a tavat aranyhal keresésre? Akkor be a bokrok közé!  Én egy másikba. De ne próbálj leskelődni! Ismerlek, jómadár! Ha kész vagy, a vízben találkozunk.

            Adél lendületes startfejessel vetette magát a tóba, Tamás utána. Lassúnak bizonyult a kedveséhez viszonyítva, bár próbálkozott egy kis krallozással, kevés sikerrel. Jó bentről Adél nevetve szólt oda:

-         Lassú vagy, hogy  akarsz így  aranyhalat fogni? – de azért leállt, hogy Kölyök ne maradjon le.

            És mint a gyerekek, felszabadultan játszottak. Örültek az életnek. Kergetőztek, összefonódtak, nagy vizes puszikat adtak egymásnak, simogatták a kényes testrészeket. Tamás most meglátta a medaliont. Megvagy aranyhalacskám, most már csak meg kell fogjalak.

            A halacska pedig rájött, hogy felfedezték. Megint fürge lett, utolérhetetlen. De, mert már több mint egy órája a vízben voltak, fázni kezdtek. Néhány erőteljes karcsapás, és Adél a partra ért. Befutott a bokrok közé. Gyorsan megszabadult vizes fürdőruhájától, és plédbe tekerte magát. Fogvacogva várta kedvesét, aki kilépve a tóból, körülnézett. Megállapította, hogy a legközelebbi strandolók is jó messze, a túlsó parton vannak. Beiramodott a bokrok mögé. A finom gyepszőnyegen Adél mellé feküdt és szép lassan elkezdte lefejteni a takarót.

            - Neee!… fázooom!…- nyöszörögte Adél fojtott torokhangon, de alig várta, hogy Tamás tovább folytassa, amit elkezdett.

            - Én megmelegítelek! – közben a szépen ívelt nyak szabaddá vált, rajta előcsillant a medál, amit a fogak közé lehetett szorítani –. Megfogtalak. Teljesítened kell három kívánságom! – közben tovább fejtette le a takarót.

            Szabaddá váltak a tenyérbe kívánkozó mellek. Adél ösztönös szeméremmel a kéznél levő törülközőt maga elé kapta. Tamás szorgalmasan tovább fejtette le a takarót, Adél pedig melléről lekapva a kendőt, most az ölét fedte be. Hol az egyik, hol a másik vágyat korbácsoló, avatatlan férfiszem elől elrejtenivaló testtáj villant elő. Olyan mulatságos volt a jelenet, hogy Adél gyöngyözően kacagni kezdett, és megadta magát. Hiszen kedvese számára nem lehet semmi tilos!  Elhajította a törülközőt:

-         Gyönyörködhetsz, ha kedved telik bennem…

Tamás nem tudott betelni a látvánnyal. És az elérhető  közelség miatt elragadtatott lelkiállapotba került. Keze simogatásra indult, alig kapva levegőt, suttogta:

-         Órákig… néznélek!… De nem csak nézni akarlak!… Három kívánság teljesítését ígéreted!…

-         Alkudjunk meg… egy kívánságodat teljesítem… de háromszor!

 

 

***

 

Mozgalmas  ősz

 

1

 

Adél törte a fejét, hogy a soproni út során Miklóssal megbeszélt találkozást hogy tudja megvalósítani. Jenő ugyan nem hozta elő, hogy Ervinnel való viszonyára gyanakszik, de apró jelekből erre lehet következtetni. Jó lenne valamilyen formában bizonyítékot szolgáltatni, hogy gyanúja alaptalan. Ugyanakkor célszerű is lehet a lebegtetés, a liezon leplezése miatt. Egy biztos, vigyázni kell az kényes egyensúly fenntartására.  Az idő pedig sürget, rövidesen meg kell látogatnia nagybátyját egy,   a nem túl messzi jövőben megvalósítandó tervének az előkészítése  miatt.

            Jenő akaratlanul segített a megoldásban:

-         Adél, tudod, hogy a szállítóimmal magam szeretek tárgyalni. A   jövő hét elejére terveztem erre kétnapos  utat. De akkorra itthon van fontos teendőm a palackozó üzem beindításával kapcsolatban. Vállalnád helyettem a pesti utat?

            Adél agyán átfutott, hogy mindent elronthat, ha elárulja örömét. Mindent csak ezt ne!

-         Ne akarjál Jenő velem számomra lehetetlen, vagy legalábbis nehezen megoldható feladatot elvégeztetni. Fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá olyasmihez, amit te rutinból megoldasz. Félek, hogy általad olajozottan működő kapcsolatrendszerben valamilyen  jóvátehetetlen kárt okozok.

-         Ugyan, Adél! Sokkal talpraesettebb vagy te annál,  hogysem  ez előfordulhatna veled. Előző nap egyébként is megbeszéljük a tárgyalások általam gyakorolt menetét, az intézendő ügyek részletes programját. Akkor hát számíthatok rád?

            - Hát!... Ha annyira akarod... De azután, ha valami nem  sikerül, akkor ne szidjál!

Hétfőn délután beültek az irodába, Jenő előszedte az okmányokat, feljegyzéseket, és részletesen – mit részletesen? aprólékosan, úgy, hogy a sok kézenfekvő dolog hallatán Adél már türelmetlen  volt, de persze nem mutathatta –, ismertette,  amiket szükségesnek ítélt.

            Kedden a korareggeli buszra felszállt Adél. A közel három órás útján volt ideje, hogy a magával hozott papírokat át, meg át nézze. A  nagyjából egyforma tartalmú szerződések között megakadt a szeme egy háztartási vegyiárut forgalmazó cégén. Volt benne egy bekezdés, amely az engedményes árukkal volt kapcsolatos. A szerződéses nyomtatványon kivehető volt, hogy az engedmény összegének százalékos megállapítása a megállapodás alkalmával kerül kitöltésre. Jenő vajon a legjobb eredményt érte el legutóbb?!morfondírozott Adél – Mi lenne, ha megkísérelnék magasabb százalékban megállapodni?

            Miklós – mivel Adél előző este telefonon értesítette érkezéséről –érdeklődéssel várt rá.  Kíváncsian kérdezte:

-         Mi a programod? Mennyi időt szánsz rám?

-         Fontos dolgokat fogsz tőlem hallani, csak az a kérésem, hogy légy  türelmes. Jenő megbízásából üzleti ügyeket kell intéznem – igazából ezért tudtam most felutazni – igyekezni fogok, hogy délután mielőbb hazaérjek.

            Adél elsőnek  a megítélése szerinti legfontosabb cég Lázár utcai kereskedelmi igazgatójához ment.   A titkárnő tartózkodóan nézett rá írógépe fölött:

-         Mit óhajt,  hölgyem?

-         Legyen szíves bejelenteni Lehmann igazgató úrnál, a Spitzer cégtől jöttem.

Az ötven év körüli, kimért főtisztviselő, íróasztala mögött ülve, szemüvegét orrára tolva nézett a belépő kiskosztümös, elegáns, csinos úrinőre. Meglepődött, hogy egy nő, főleg ilyen fiatal és csinos nő,  üzleti ügyekkel foglalkozik, és most vele akar tárgyalni. A kölcsönös bemutatkozást követően Adél elegáns,  tömött aktatáskájából – az is furcsa, hogy a hölgy retikül helyett aktatáskát tart a kezében – meghatalmazást vett elő, melyben a Spitzer cég megbízza őt tárgyalás folytatására.

            De Lehmann nem ért rá sokat meditálni, mert Adél azonnal  rátért jövetele céljára. Rövid tárgyalás után megállapodtak azokban a tételekben, melyeket Jenő állított össze. Váratlanul megjegyezte:

-         Lehmann úr,  legutóbb szállítottak, az akkori megállapodás alapján engedményes  mosóport. Sajnos ez az áru nem bizonyult elég kelendőnek. Rendelnék azért abban az esetben, ha valamivel nagyobb kedvezményt kapnánk.

            Lehmann meglepődve az ajánlaton, bizonytalanná válva kérdezte:

-         Hány százalékot gondolt, nagyságosasszony?

-         Mondjuk nyolcat, az akkori öt helyett.

Lehmannak annyira meglepte Adél frappáns elővezetése, hogy elfogadta az ajánlatot. Miután megállapodtak a nyolc százalékban, Adél az előzőnek a dupláját rendelte.

-         Irigylem az üzlettársát...

-         A férjem...

-         Igen, a Spitzer urat! Talpraesettebb partnert, mint ön,  férfiban sem ismerek.

És Lehmann a szerződés aláírása után így búcsúzott:

- Őszintén örülök, nagyságos asszony a megismerkedésünknek, legyen máskor is szerencsénk!

Nem kell mondani, hogy Adélra milyen hatást gyakorolt első sikeres tárgyalása. A többi partnerénél azonban már hasonló manőverhez nem folyamodott. Nem akarta összes puskaporát ellőni.

            Késő délután érkezett vissza a Dohány utcába. Beugrott  régi kis bevásárlókosaráért, elindult vele a körút felé. Bejárta a csemegeboltokat, zöldségeseket. Beszerzett annyi tejet, kenyeret, tojást, vajat, sajtot, sonkát, felvágottat, szardíniát, paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, hogy Miklósnak is néhány napra biztosítva legyen az ellátása. Még egy szatyrot is vennie kellett, hogy mindent haza tudjon vinni. Eszébe jutott, hogy a közelben van egy kis vegyeskereskedés, ahol frissen pörkölt babkávét és kóser italokat is lehet kapni, azt is útba ejtette.

            Miklós szemrehányóan nézett Adélra, mikor megérkezett a tömött kosárral és szatyorral:

-         Úgy látszik régen paskoltam el a formás feneked – a valóságban természetesen soha egyetlen ujjal sem nyúlt Adélhoz –, elszoktál te ekkor teher cipelésétől.

-         Balassagyarmaton csak azért nem csinálom, mert a társadalmi helyzetem nem engedi meg. Ne aggódj, semmi bajom nem lesz.

            Mielőtt hozzáfogott volna a vacsora elkészítéséhez, indítványozta, hogy kezdjék el a  beszélgetést, melyről már szeptemberben futólag szó esett. Kicsit nehéz volt a tárgyra térnie, a megkönnyítéshez töltött mindkettőjüknek egy-egy pohárka kóserszilvát. Kortyolgatás közben azután rátért mondandójára:

- Azzal kezdem, amivel a múlt alkalommal befejeztem: szerelmes vagyok. Talán nem hiszed el, de életemben igazában most először. Persze ez nem egyetlen perc alatt következett be.

-         Tudom, láttam rajtad az erre utaló jelet a téli ittléted alkalmával, pontosabban annak a vége felé.

            - Nem, akkor még nem, legfeljebb megcsapott valami, ami sejtetni engedte, hogy talán megoldást találok egy előtte néhány hete bennem támadt feszültség feloldására.

            - Rébuszokban beszélsz, kifejtenéd kicsit érthetőbben?

            Adélban felszakadt a közlést akadályozó gát. Aprólékosan és teljes őszinteséggel számolt be a decemberben indult sorsfordító eseményekről, amelyek a sokáig megmagyarázhatatlan kedélyváltozásával kezdődtek. A kiváltó ok megtalálásáról, de hosszú hetek után sem kínálkozó megoldásról. Majd  az alagút végén feltűnő fénysugárról, mely a betegápolás során jelent meg.

A folytatást  telefon zavarta meg. Miklós vette fel a kagylót. A vonal másik végén Jenő volt. Hangjában érezhető feszültséggel mondta:

-         Miért te vetted fel a készüléket? Adél nincs még otthon?

-         Miért, mit vártál? Hol kellene lennie? Itthon van és  adom őt.

Jenő a történtekről érdeklődött. Adél mulatott magában férje nem is nagyon titkolt féltékenységét mutató bevezetőjén. Nem árt – gondolta – ha szűkszavúan számolok be a végzett tárgyalásaimról, legyenek  holnap estig kétségei, hogy érdemes volt-e rám bízni fontos üzleti dolgokat.

-         Voltam az otthon mára megbeszélt cégeknél.  Igyekezetem a te intencióid szerint tárgyalni.

-         Remélem, nem rontottál el semmit?! – kérdezte kicsit idegesen Jenő.

-         Érzésem szerint nem, de te majd otthon eldöntöd, hogy máskor is rám lehet-e bízni szerződéskötést. Remélem a holnapi nap is sikeres lesz.

            - Rendben van, azért ha hibát is követsz el, ne veszítsd el a kedved. Én majd korrigálok.        

            A kagylót letéve Adél magában motyogta: Kíváncsi vagyok, a mosópor ügyletem hogy fogod „korrigálni”?

            Közben Miklós elővette a kávédarálóját és a kettős jénai üveggömbből álló kávéfőzőjét. Betankolt, és mire befejeződött Jenőék eszmecseréje, az asztalon gőzölgött a fekete.

-         Élvezem már az illatát is – örvendezett Adél -. Azt tartják, hogy az igazi kávésok cukor nélkül isszák. Én nem tartozom közéjük, mert édesen szeretem.

-         Ez az életedre is vonatkozik?

-         Nem tagadom, szeretek élni. Elvégzem a munkám, kedvelem is amit csinálok, de az élet örömökből is ki akarom venni a részem. És úgy érzem, mostanra elérkezett ennek az ideje.

-         Nem bánnám, - szólt Miklós -,  ha folytatnád ott, ahol a telefonhívás miatt abbahagytad.

            Adél kicsit gondolkozott, hogy Ervinnel való intermezzójáról beszéljen-e? De hát persze, hogy kellett, hiszen közvetve ez is odavezetett, hogy a fejlemények úgy alakultak, ahogy. Azután jött a városházi koncerten való szereplés, és az előre kiszámíthatóan alakult helyzet. Nemkülönben a nedvespróba, amelynek történései tovább segítették egy kapcsolat kialakulását. A  húsvétvasárnapról, amely eldöntötte kapcsolatuk kialakulását. Azután  a strandi jelenet.

Miklós nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

-         Ha ezt mástól hallom, el sem hiszem. Tudod, hogy mi vagy te? Boccacció ma élő hősnője!

            És most már tényleg csak a beteljesülés - kicsit talán hosszabbra is sikerült -  elbeszélése volt hátra. Adél erről észrevehetően szívesen, és még az előbbieknél is részletesebben számolt be, hiszen életre szóló élményévé vált az a délelőtt.

            A meghitt beszélgetésbe azután hosszú csend állott be. Miklós szólt először:

-         Mondd, kislányom, igazán boldognak érzed magad?

-         Iiiigen.... azt hiszem, életemben először teljes boldogságot érzek. Lehet ennek az érzésnek kizárólagos birtokában lenni? Most úgy vélem, hogy igen. Hogy mik vannak emögött? Hosszú éjszakákon gondolkodom mindezen. De, hogy maradéktalanul szerelmes vagyok, az nem kérdés. Most ne is várj tőlem mindenre kiterjedő feleletet. Azok után pedig,  amit elmeséltem, nem lehet számodra váratlan egy kérésem:  alkalomadtán szükségünk lesz a volt lányszobámra, ugye nem lesz kifogásod az igénybe vételére?

             Pillanatnyi habozás után jött Miklós válasza:

-         Megkaphatjátok. Persze, ez hármunk titka marad.

 

***

 

 

Az előadás kezdete előtt jóval korábban elindultak – Tamás boldogan ismételte magában, hogy „otthonról”. Hiszen ez jelent valamit, azt, hogy Adél és ő összetartoznak, ők együtt egy pár. Milyen is? Nem mindegy? Örökre összetartoznak, és kész!           

            Elvillamosoztak az Oktogonig, onnan gyalog az Operaházig. Persze most is egy kis „idegenvezetés”-sel,  arról, hogy még a Nagykörút kiépítése előtt, már 1885 táján kialakult a Sugárút, mely később az Andrássy út nevet kapta. Talán a  legimpozánsabb létesítménye lett a Sugárúti Palota, mai nevén az Operaház, Ybl Miklós főműve. Adél itt még hozzátette:

-         Nézd meg jól most kívülről, belülről majd akkor, ha egy balettet vagy operát jövünk megnézni, meghallgatni. Ott lent balra, a ráccsal védett lépcsőkön lemehetnénk  a Földalatti megállójába. Mert az Andrássy út alatt fut a Földalatti Vasút, amely a második ilyen létesítmény volt Európában, a londoni után. 1896-ban nyílt meg.

Tamás felcsillanó szemmel szólt:

-         Ezen már utaztam. Hat éves lehettem. Egy nyári vasárnapon anyuék felhoztak a fővárosba. Nem sok mindenre emlékszem, de arra határozottan, hogy a Földalattira felszálltunk. Mikor a szerelvény kibujt a felszínre, ki akartam nézni az ablakon, anyuka a szép, finom, új bőrkesztyűjére térdeltetett. Az állatkerti leszállónál a nagy sietségben azt ottfelejtette.  Látszott, hogy nagyon sajnálta, de nem szidott meg miatta, csak magára volt dühös, a felületessége miatt. Végigjártuk az Állatkertet, azután megnéztük az előadást a Nagycirkuszban. Hát ezekre emlékszem…

-         Most viszont már a Nagymező utcában vagyunk, a Fővárosi Operettszínház előtt.

-         Hát igen. Erről az épületről már kívülről is látszik, hogy színház – szólalt meg  Tamás – Gyarmatra is jött a háború előtt nyaranta 3-4 hétig játszó vándortársulat. Tudod, a Casino szállónak van egy nagyterme, színpaddal, földszintes nézőtérrel. De a külsőségek olyan vidékiek, olyan szürkék. A szüleim nagyobbacska koromtól engem is elvittek. Hogy mire emlékszem az előadásokból? Igazából már nem tudnám megmondani, de akkor nagyon tetszettek. Két fővárosi színésznőre, akik vendégszerepelni jöttek, élénken emlékszem: Bordy Bellára és Kiss Manyira, aki a „Jaj, de jó a habos sütemény”-t énekelte.  Hogy mit játszottak, fogalmam sincs. Már a színpadra lépésükkel nyíltszíni tapsot arattak. És ahogy visszaemlékszem, már akkor mocorgott bennem a szándék, hogy nagyvárosi, fővárosi színházban, a moziból ismert, neves színészekkel lássak „igazi” előadást.

-         A szomorú idők előtt, ha nem is rendszeresen, de eljárogattam színházba. Most, - hogy  egy kicsit nagyképű legyek -  ki akarom nyitni előtted ennek a csodás világnak a kapuját.  Mostantól színházlátogatóvá válhatsz.

-         Biztos, és mindig csak veled együtt.

-         Na, ezt majd meglátjuk! – mosolygott Adél a gyorsan jött válaszon.

Beléptek a tágas előcsarnokba, Tamás szívdobogva hallgatta a betóduló emberáradat zsibongását, amely semmi máshoz nem volt hasonlítható. Tovább léptek a nézőtér körbefutó előterébe, a ruhatárhoz. Tamás beadta Adél bundáját, Miklós és a saját nagykabátját. Miklós néhány lépésre maga elé engedte a fiatalokat, gyönyörködve szemlélte őket, megállapította:

            - Adél, ahogy elnézlek, ebben a sokadalomban te vagy a legelegánsabb, a legszebb. Azért, Tamás, te sem vagy nagyon lemaradva.

            Befelé sodródtak. Tamás nem győzött betelni a pompás nézőtérrel. Miklós nagyon jó jegyeket tudott szerezni, a földszínt első harmadában, középtájon. Amíg szép lassan befelé haladva megkeresték a bársonnyal bevont, kényelmes ülőhelyüket, Tamás szemét végigfuttatta a földszinti nézőteret körbeölelő emeletek emberekkel megtelt páholyain. Nem győzte csodálni a meglehetősen kopott állapotában is megejtő szépségű, sokszínű és aranyfüsttel bevont oszlopokat és falakat,  csakúgy mint a velencei csillárokat. De sokáig nem nézelődhetett, három gongütés után – miközben a fények fokozatosan halványulni kezdtek, majd teljesen kialudtak -, a zenekari  árokból felhangzottak Offenbach operettjének, az Orfeusz az alvilágban nyitányának első, életörömöt sugárzó taktusai.

            Ez a muzsika a rádióból már ismerős volt, szívesen is hallgatta, de akkor nem hatott különösebben az érzelmeire. Most a pompás környezet,  az eddig alig ismert francia zeneszerző lüktető ritmusú zenéje a nagylétszámú zenekar előadásában, a bársonyfüggöny szétnyílásával láthatóvá váló színpadon a nagyszerű díszletek, a fényűzően díszes kosztümben fellépő színészek játéka lelke mélyére hatolt. Ismeretlen izgalom járta át. A torka összeszorult, úgy érezte, hogy  megfullad. Mint a tűz, úgy áradt el benne a muzsika. Zokogását is alig tudta visszatartani. Adél megérezte a keze görcsös szorításából, hogy alig tud uralkodni magán. Simogatni kezdte, amitől lassan visszaállt normális kedélyállapota.

. Igazából a zene kötötte le figyelmét. A cselekményt kissé zavarosnak érezte. Talán azért is, mert a tanultak alapján elképzelt  olymposzi világból, annak egy epizódjából  Offenbach, meglehetősen szabadosan az antik istenek parodizálásával politikai szatírát alkotott.  Fene tudja miért, de szinte felháborította, hogy a legendás énekes, Orfeusz szinte örül a feleségétől való megszabadulásának. És Euridike ledérsége?! Nem kellene esetleg Adéltól kérdeznie valamit? De azonnal el is felejtette, mert oldalt pillantva látta rajta, hogy  teljesen átadja magát az, élvezetnek. Szinte észrevétlenül, vége lett az első felvonásnak. Adél odasúgta Tamásnak:

- Hívjál meg minket a büfébe!

Tamás beállt a sorba, és hozta hármuknak az italt, vigyázva, hogy a tömegben ki ne billenjen a pohár tartalma. Sikerült a mutatvány, kortyolgatni kezdtek. Tamásnak majdnem cigányútra ment az utolsó korty, nem akart hinni a szemének, legnagyobb rémületére  feléjük közeledett  Csöpi és Ági. A találkozást nem lehetett elkerülni. Szerencsére a szünet lassan a végéhez ért,  így csak a bemutatkozásokra maradt idő:

-  Engedd meg, hogy bemutassam osztálytársamnak,  Tolnai Miklósnak az  unokahúgát, Hernádi Irént  és barátnőjét, Wolf Ágnest. Lányok, ő Adél,  az unokanővérem, Stern Miklós pedig a nagybátyja.

    Az ilyenkor szokásos kézfogások és puszik után ki-ki ment vissza a helyére. Tamás egy pillantást vetett a távozó lányok után. Még egy pillanatra feltűnni látszott mindkettőjük szája sarkában egy kis gúnyos, de ugyanakkor irigy mosoly, és hogy a két lány sokatmondóan összenevet.

Mielőtt felment a függöny, Adél súgva kérdezte Tamást:

-         Mondd,  tulajdonképp ki volt ez a két lány? Gyakran járnak Gyarmatra? Nem fogják elhíresztelni, hogy kikkel találkoztak az Operettszínházban?

-         Mindkét lány ősbudapesti. Csak a szünetben szoktak Gyarmatra jönni, Csöpi, pontosabban Irén az unokabátyjához, Ági egy számomra kevéssé ismert rokonához. Tolnai Miklós korrekt fiú, baráti viszonyban vagyok vele. Alkalom adtán majd elrendezem vele a dolgot.

Adél megnyugodva tért napirendre a dolog felett. Kellemetlen – sőt még annál is több - lett volna, ha Jenő fülébe jut, hogy kik is voltak  ezen az estén az Operettszínházban, de bízott Tamás ígéretében. A nézőtér zsongása elült, a teremben kialudtak a fények, a karmester intett, felhangzott  a vérpezsdítő zene, majd a reflektoroktól megvilágított színpadon folytatódott a  játék. Tamás önfeledt lelkesültsége tovább tartott. A hangulat pedig egyre emelkedett, és őrült kánkánba torkollott. A zene és a buja látvány a fiút teljesen magával ragadta. Adél szintúgy   élvezte a tánckar viharos teljesítményét, amely a színpadra varázsolta az offenbachi zseniális muzsika alapján készült koreográfiát. De ez volt a közönség vélekedése is, mert hangos ováció, közepette többszörös ismétlés következett. A zárókép után a színészek széles mosollyal az arcukon – a színpadra fellépő karmester társaságában – köszönték a közönség tetszésnyilvánítását. Tamás az este végére teljesen az előadás hatása alá került. Kipirult arccal vett részt a vastapsban, amely még akkor sem akart szűnni, mikor a főszereplők a leeresztett vasfüggöny ajtaján kilépve  köszönték az üdvrivalgást.  Adél megfogta Tamás kezét:

            - Menjünk! Állj be a sorba a bilétákkal a kabátunkért. Nincs még vége a színházi estnek. Pauly Ede utcában van egy hangulatos étterem…

-         Honnan ismered?!

-         Kis bolondom, természetesen Jenővel jártam oda operett és opera előadások után.

Nincs messze, gyalog megyünk oda. Egy kicsit legalább lehiggadsz a friss koratéli levegőtől.

Az étterem tele volt, csak egy asztal mellett nem ültek, rajta volt egy „Foglalt” táblácska. Ahogy beléptek, megérezték a helyiség egyéni  hangulatát. A vendégek az Operából és a közeli színházakból érkeztek: színészek, énekesek, zenészek, és persze nem kevesen nézők is. Legtöbbjük sokadszor  lehetett itt,  családias légkör uralkodott.  Miklós szólt néhány szót az érkezésükre  odalépő pincérnek, aki ezt követően udvariasan az üres asztalhoz vezette őket. Adél erre is előre gondolt, Miklós a levél alapján megrendelte azt.

            Étkezés közben  persze beszélgettek. Miklós kezdte:

- Na, fiam, beváltotta reményeidet az előadás?

-         Bevallom, csak nagyon halvány elképzelésem volt, hogy mit fogok látni. Ez az este minden várakozásomat felülmúlta.

            És elsorolta a benyomásait a színház előcsarnokába való belépéstől a távozásukig.

            Adél mosolyogva  kérdezte:

-         Megmondanád, hogy mi tetszett a legjobban?

-         Nekem igazából minden nagyon tetszett …

-         Ahá! Majd én megmondom: a kánkán.

Tamás elpirult. Adél meg akarta  csipkedni, de azután meggondolta magát:

-         Miért restelled? Ez a komikus, szertelen mozdulatokkal teli tánc, melyet a szép, fiatal táncosnők lábuk  magasra  dobálásával olyan érzékivé tesznek, az egészséges férfiak képzelőerejét persze, hogy megmozgatja. De térjünk át a terveimre. Még ebben az évben vagy  januárban  elmegyünk hangversenyre, a  Zeneakadémiára. Azután következik az Operaház. Örülök, hogy így élvezted Offenbachot. Ez a műve közel van a vígoperához. Majd találunk egy alkalmas darabot – van bőven, amiből válogatni lehet – következhetnek balettek, zenés drámák, tragédiák. Akarod?

- Persze, hiszen tapasztalhatod, hogy egyre jobban vonzódom a komolyzenéhez, ha pedig veled együtt hallgathatom...

-         Ne folytasd! Tudom mit akarsz mondani...

A vacsora végéhez értek. Amíg Tamás rendezte a fizetőpincérrel a fogyasztásukat,

Miklós kiment az Andrássy útra, ahol sikerült egy taxit leintenie.

           

 

A férges dió

 

 

            A front előtti évek hagyományai szerinti – szegényesebb kivitelben – volt a  teríték. És a szertartásos sorrend: a mézespálinka, a mézzel megkent ostya, a káposztaleves is a tálban gőzölgött. A benne főtt füstöltkolbász azért lehetett volna kicsit nagyobb. A sertéssült  vékony szeletekben szerénykedett. A mákosguba és a bejgli már békebeli. Asztalra került a fonott kosárka, telve almával – narancs, mandarin, banán ekkor ismeretlen fogalom – és dióval. Sorban kezdtek egy-egy szemet feltörni. Ida után jött Orsi, majd Tamás. Mindegyikük  szép, egészséges belet  talált. Márton kicsit habozva nyúlt a kosárba, behunyt szemmel hosszasan matatott benne, végül kivett egy közepesnél kicsit nagyobb szemet. A hirtelen támadt nagy csendben a héj hangos reccsenéssel hullott darabokra, feltárult… feltárult egy csúnya, sötét színű, majdnem fekete, féregtől teljesen megrágott ehetetlen belső rész. A család minden tagjába befészkelt a rossz érzés. Ez az alig néhány grammnyi gusztustalan massza a közeljövő sötét árnyát vetítette előre.

-         Ne legyünk babonásak! – törte meg a hirtelen beállt csendet, kissé remegő hangon Márton – inkább örüljünk, hogy itt a karácsony!

Az ünnepi hangulat varázsa azonban megtört. Mindegyiküket egy gondolat foglalkoztatta: nem hoz-e az új esztendő az eddigieknél is súlyosabb bajt? Ímmel-ámmal vettek ki  egy-egy szelet bejglit, süteményt. Végül Márton mindenkinek töltött a poharába bort, amelynek elfogyasztása kicsit oldotta a feszültséget. Asztalbontás után ki-ki az ajándékával kezdett foglalkozni.

 

 

Farsangi bál

 

 

            Jenő kötelezettsége miatt már hat óra után elment otthonról, ezért Ervin jött kocsijával Adélért. A Casinoban tetőfokára hágott az eseményt megelőző várakozás kellemes izgalma. A étterem helyiségeiben a meghívottak részére, a színháztetem mintegy felében, a színpad előtti részben már meg volt terítve. A földszinti nagyteremben már elfoglalta helyét Oláh Gáspár hat tagú cigányzenekara. Vándori Gábor öt tagú tánczenekara is megjelent, hangszereiket egyelőre az egyik öltözőben helyezték el.

            A vendégek egyre sűrűbben érkeztek. Az Ervin karján belépő Adélt már a színpad közeli asztalnál várta Lili. A  zenészek most foglalták el helyüket, Elvira leütötte a normál a-t, a vonósok hangolása és az ehhez tartozó futamok kakofóniája is felhangzott.

-         Te, Ervin – súgta Adél – egyébként is csinos feleséged,  most feltűnően szép...

-         A te szépséged mellett...

-         Nem erről szól most a történet. De befejezem a mondatot: nem félsz, hogy valaki

ma este elcsábítja?

- Félek is, nem is. Elvira erős egyéniség, mindig tudja, hogy mit kell tennie. Én pedig soha nem teszek le róla, hogy az enyém legyél. Szökjél meg velem ma este! Amit egy szerelmes férfi nyújtani tud, mindent a lábad elé rakok. Jenőt nem hagyod el, de a mai éjszakából adj nekem egy, egyetlen órát. Elviszlek Julcsi lakására. Én... én… már előre elrendeztem, hogy nem lesz ott ezen az éjszakán senki.  Soha, senki nem fogja megtudni azt, ami ott történik.

            Adél a forró szavaktól lázba jött, mint egy évvel ezelőtt, mikor Ervin randevúra hívta a körúti kis presszóba. A vére fel-alá kezdett száguldani ereiben. A testi vágy egy pillanatra hatalmába kerítette. Ha most egyedül lennének egy félhomályba burkolt, szobában, amely  fülledt meleget áraszt, belemenne a szeretkezésbe. Ám a szerelmes asszony! Megjelent előtte Tamás. A nyers érzékisége elillant. Nem kellett a szavakat keresgélnie:

-         Úgy látszik a történések időnként megismétlődnek. Sikerült a véremet felkorbácsolnod. Mindkettőnk szexuális vágya tökéletesen kielégülne. Ám ismerhetsz már, egy pillanat alatt  tudok dönteni . Mondd,  jó lenne az neked, ha érzelem nélkül kapnál meg?

            - Ennyire szereted Jenőt, vagy... vagy...

-         Ne folytasd! Akarod, hogy  továbbra is szóba álljak veled?... Maradjunk barátok!

            Ervin arca megnyúlt, végtelen fáradság ült  ki rá. Szemét lehunyva, suttogta:

-         Szükségem van rád, Adél. Úgy is, ahogy most tudtomra adtad.

-         Ervin, ébredjed fel. Legyél erős, az éjszakád úgy teljen el, hogy  az elmúlt perceket elfelejted!

- Talán a pohár segít...

-         Eszedbe ne jusson! Azt hiszed, az megoldás lenne, ha lerészegednél?  Igyál, hogy könnyíts a lelkeden. De be ne rúgjál! A kedvemért...

Adél az egyezség megpecsételésére kezét nyújtotta. Ervin akarata ellenére úgy megszorította, hogy Adél felszisszent, de a hosszú, forró csók elfeledtette pillanatnyi fájdalmát.

És   ebben a percben a színpadra lépett Menyhért Rudolf, a városi kulturális bizottság

elnöke, hogy  üdvözölje a megjelenteket, és bejelentse, hogy a zenekar és a dalárda kis műsorral kedveskedik a bálozó közönségnek, első számként Mendelssohn: hegedűre és zongorára írt d-moll versenyművével. Felváltva következtek a dalárda és a zenekar számai. A mintegy másfél órás műsor befejezéseként a zenekar Mozart: F-dúr divertimentójának eljátszásával aratott sikert. A zenészek látható örömmel fogadták a hosszantartó tapsot, de a legboldogabb Elvira volt. Úgy tűnt, hogy bérelt helye lesz Balassagyarmat város zenekarában.

            A közreműködők elfoglalták helyüket a terített asztaloknál. Elvira, Jenő és Andor fülig szaladt mosollyal fogadták a hitvesi és a nem hitvesi gratuláció csókjait.

            A vendégek már hét közben rendelhettek az ételek  szokatlanul bő választékából. Lili kicsit szkeptikusan mondott néhány szót, mikor megjelent az asztaluknál Kátay úr, a szálloda tulajdonosa, megköszönni Jenőnek, hogy a héten közreműködött a beszerzés nem könnyű feladatának megoldásában.  Adél ezt  külön puszival, nem, igazi forró csókkal – amiben benne volt a röviddel ezelőtti kis érzelmi vihar utóhatása -  honorálta férjének. Hozták is az előrendelés szerint: előételnek sajtsalátát, utána bazsalikomos csirkeragu-levest,  görög pulykasültet, zöldsalátával, befejezésül oroszkrém szeletet. Lili pedig az erőleves, az Eszterházy pulykamell és a gesztenyés almásszelet elfogyasztása után visszavonta előzetes kritikáját.

            A színpadon az aperitifek felszolgálása alatt a zenészek sorban elfoglalták helyüket. Vándori Gábor magával hozott tangóharmonikát – vagy ahogy ő nevezte, a „kebelzongoráját” – lerakta, majd leült a zongora elé. Engi Henrik hegedűvel, Bódis Ede szaxofonnal, Nagy Tibi nagybőgővel jött, Handler Rezső letelepedett a dobfelszereléshez. És játszották az ismert számokat: Lehet könny nélkül sírni, Hétre ma várom a Nemzetinél, Éjjel az omnibusz tetején, Jöjjön ki Óbudára, Csetneki csikós, Motoros gyerek, Szépség a torpedónk, és így tovább, egész addig, amíg a vendégek befejezték az étkezést. Mikor már a lábak türelmetlenül dobogni kezdenek, átváltottak  tánczenére az Egy cigány karavánnal. Elsőnek Ervin állt fel, szemében a barátai számára furcsán feszes vonással az arcán, és mintha nem a legnagyobb örömmel kezdte volna el Elvirával a táncát. De nem meditáltak rajta, mert Jenő is Andor is ráhangolódott a bál várható örömeire, ezt fokozta még a vacsora közben elfogyasztott néhány pohár bor is, és nem utolsó sorban a társaságban levő három hölgy csinossága.  A következő számoknál a férfiak egymás  feleségét kérték fel. Talán az tűnhetett volna fel külső szemlélőnek, hogy bár mindketten jó táncosok,  most Adél is, Ervin is szokatlanul merev tartással, szótlanul táncolták  végéig a számot. 

            Adél rögtön leült, nem volt áthevülve,  azért töltetett magának egy pohár bort. Közben szigorú pillantást vetett partnerére:

-         Ugye tudod, mit ígértél?

-         Igen, Adél! Reményem ismét semmivé vált. De sokkal jobban szeretlek, semhogy a neked tett ígéretem be ne tartsam. Át fogom kínlódni az éjszakát, igyekszem úgy viselkedni, hogy senki ne vegye észre rajtam a keserű csalódást. Te pedig mulass jól, nem foglak már ma éjszaka többet zavarni – ezzel elment, hogy felkérjen egy rég nem látott ismerős hölgyet.

De előtte még megadta az engedélyt a bemutatkozó másodhegedűsnek, Bende Szilárdnak, hogy Elvirát táncba vigye. Nem figyelt különösebben, nem látta, hogy felesége és partnere milyen széles mosollyal kísért társalgással kezdte el a Holdvilágos éjszakán dallamára a táncot, egy kicsit szorosabban átkarolva egymást, mint illenék...

            Adél elgondolkozva ült néhány percig, találgatva, hogy vajon lesz-e táncpartnere ebben a még mindig kicsit idegen és néha érthetetlen városban. Nem is nagyon bánta, hogy egyelőre senki nem jön. Visszagondolhatott lánykora. Gyakran bálozott. Tudatában volt szépségének, a társaságban mindig a legszebbek közé tartozott. A fiúk versengtek érte. A félszegebbeknek az is  boldogságot hozott, ha egyáltalán táncolt velük. A vagányok, nagydumások nem sokat teketóriáztak, nyíltan megmondták, hogy szeretnék megkapni. Néhány közülük neki is tetszett. Azokkal eljutott a csókolózásig, egyik másik még többet is megengedett magának, de ezeket sürgősen leszerelte. Szeme előtt lebegett nagybátyja intelme: a szegény lánynak egyetlen hozománya a szüzessége. Házasságba csak érintetlenül mehet. Következetesen tartotta magát ehhez. A fiúk pedig tudomásul vették. Így történhetett, hogy kitáncolhatta magát, mindig a központban lévén, mindig jól szórakozott. És az, hogy mégsem szűzen lett asszony, az, mint tudjuk,  egy másik történet. 

Soká azért nem tűnődhetett, mert Szilvási jött behajtani, amit kialkudott.   Megállt az asztaluk túlsó felén ülő Jenő mellett, engedélyt kérni,  hogy a nagyságosasszonyt felkérhesse. Az engedély birtokában széles mosollyal jött Adélért, mély meghajlással. Adél a vállát átkarló enyhén remegő kézből  megállapította az őt felkérő férfi  megilletődöttségét. A szalonjában nyugodt, kiegyensúlyozott Szilvási úgy érezte, a holdon van, lépni alig tudott. Ennek  az embernek tetszem, szerelmes belém, de úgy, mint egy elérhetetlen mozisztárba.  Kis biztatásra szorul, hiszen alapvetően nem antipatikus - futott át a gondolat Adél agyán.  A tangónál ez egyébként is törvény -  és  hozzásimult, kezével a férfi kezét picit megszorította.

-         Örülök, hogy az ismerősök közül elsőnek maga kért fel – mondta  mosolyogva - de úgy tűnik, mintha félne, pedig nem vagyok harapós. És milyen jól táncol!

            Szilvási zavara lassan feloldódott, a tánc végéig bátrabb is lett. Miután helyére kísérte Adélt, boldogságában majd ki ugrott a bőréből, miután engedélyt kapott, hogy az éj folyamán még felkérhesse.

            És Adél számára ezután elkezdődött a diadalmas éjszaka. A férfiak egymás kezéből vették el. Éjfélig perc megállása nem volt. Sorba jöttek az ismerősök: a gimnáziumi

tanár, Kaiser, Kazy Jancsi, a bankból, Gulyás doktor, Friedmann fakereskedő, Molnár drogista, Márton Endre, liszt-nagykereskedő. Jöttek, akiket csak látásból ismert. Az urak csak erre az alkalomra vártak, hogy közelségébe kerüljenek. Nemsokkal tizenegy óra után megint egy csak látásból ismert úr kérte fel: Nándory Zsolt. Ahogy közeledett, a nem valami sikkes mozdulataiból, úgy ítélte meg, hogy nem lehet jó táncos. „egy a tucatból  a férfiak között.” A bemutatkozás így folytatódott:

-         Régen feltűnt, nagyságosasszony szépségével, amely közelebbről még szembetűnőbb.

            Adél mosolyogva válaszolt:

            - Maga is olyan mint a többi férfi, meglát egy szoknyát, elindul a fantáziája és mond valami bókot.

- Bocsásson meg, ez nem bók. A színtiszta igazságot mondtam.  Nem mindegy, hogy a szoknya milyen idomokat takar!

            Adél arra gondolt, hogy rendre kellene utasítani Zsoltot, de volt a viselkedésében valami könnyed jópofaság, amiért nem lehet rá haragudni.

            Rövid ideig még folyt az évődés, mikor Zsolt különösebb indok nélkül  így szólt:

-         Úgy tudom, hogy a nagyságos asszonyék egyik vásárlója Petrik Márton. Én a feleségének, Ida néninek vagyok anyai ágon az unokaöccse.

            Adél csuklott egyet, és önkéntelenül mondta:

-         Akkor maga,... Zsolt,... Petrik Tamásnak az unkabátyja.

-         Igen, nagyságosasszony...

-         Adél, kedves Zsolt! Adél...

Mindkettőjük sajnálatára rövidesen véget ért a szám, ki-ki visszaült asztalához, mert 

Vándori Gábor rövid időre megszakítva a zenekar játékát, a zongorához lépő bájos, kissé duci

csillogószemű tizennyolc év körüli lányra mutatva szólt mikorofonjába:

            - Tisztelt hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Engi Henrik barátom Jusztina nevű kislányát, aki énektanárnőhöz jár még, de az eddig tanultakból szeretne önöknek valamennyit bemutatni.

            A bálozó közönség nagy tetszéssel fogadta a kis énekesnő, kissé még képzetlen, de nagyon kellemes hangján  előadott, több divatos számból összeválogatott műsorát.

            Éjfél felé Jenő javaslatára lementek a földszinti nagy étterembe, hogy elfogyasztva egy pár virslit, hallgassanak egy kis cigányzenét. Oláh Gáspár, hogy a táncosok kicsit kipihenjék magukat, zenekara kíséretével  néhány virtuózszámot adott elő. Adélék letelepedése után egymás után hangzott el Dinicu: Pacsirta, Monti: Csárdás és kis szünet után – mikor az első taktusok elhangzottak, Adél szeme bepárásodott, mert érezte, hogy  kedvese mellé lépett.– Offenbach: Kánkánja.

            A számok elhangzása után igyekeztek vissza az emeleti bálterembe, tudva, hogy kedvenc táncuk következik. Felfelé menet  pár méterrel előttük lépdelt egy egymást átkaroló pár. Mielőtt eltűntek volna a lépcsőfordulóban, még látható volt, hogy csókolóznak. Jenő nem nagyon figyelt oda, de Adél meglehetős rosszérzéssel, állapította meg: Elvira a nő, a párja pedig Jenő zenésztársa.

            Éppen időben értek fel, ebben a másodpercben csendültek fel  a Kékduna Keringő első hangjai.  Jenő karjába önfeledten  dőlve Adél, könnyű lábbal, súlytalanul forgott, repült a biztonságot nyújtó ölelésében.

            A valcer befejeztével Jenő kezébe vette felesége kezét, hosszú forró csókot lehelve rá:

-         Nagyszerű voltál, mint mindig, kicsi Adélom. Köszönöm neked!

-         Én is neked Jenő, kicsit elszédültem, de olyan jó ez az érzés! Most örülök igazán, hogy elhoztál, egyre jobb a hangulatom. Ha nem haragszol - és ha akad vállalkozó -  szívesen táncolnék, akár kivilágos kivirradatig...

-         Akad az ittlevők közül, aki nem szívesen kérne fel? Menjél csak, érezd  jól magad!

Nyugodt szívvel engedett Adél kérésének, hiszen aggodalma, hogy az éjszaka jelentős részét Ervinnel tölti, alaptalannak bizonyult, sőt, olyan közömbösek voltak,  amire nem is talált magyarázatot.

            Adélt pedig sorban vitték a táncoskedvű urak. Már hajnal felé járt az idő, mikor egy tőle pár évvel idősebb férfi állt meg előtte. Bemutatkozott, hogy ő Halasi Gyula. Adél kérdő pillantására hozzátette, hogy a festékkereskedő fia. A férfi elegáns volt, egy kicsit túlságosan is. Jól szabott vékony-fehércsíkos, fekete ruháján egyetlen gyűrődés nem látszott, nadrágjának éle tökéletesen  vasalt, fehér ingétől feltűnően elütött meglehetősen ízléstelen nyakkendője. Arcát szabályosnak,  de jellegtelennek lehetett mondani. Gondosan fésült, jobb oldalt elválasztott  haja brillantintól csillogott. „Igazi szépfiú! állapította meg magában Adél.

            Tangó kezdődött. Gyula átkarolta, és erőteljesen magához szorította Adélt, aki igyekezett elhúzódni tőle. Egyelőre kevés sikerrel. A férfi, hódító volta tudatában fölényesen udvarolni kezdett. Kezdte fejtegetni elméletét, ő tudjam  hogy minden nő megkapható, csak kitartás... és pénz kérdése. Gyűrű,  ékszer, bunda. Ha ez kevés, pénz, sok pénz.

-         Mennyi az a sok pénz? – kérdezte Adél.

-         Bármennyi, akár egymillió, ha kell...

-         Magának hány milliója van?  Abból egyet nekem szán?

-         Hát... egy sincs. De ezt csak úgy mondtam. Soha nem kellet még  pénzt adnom,  kisebb ajándékok is megteszik. Egyébként nekem mindig komoly a szándékom, ha nem is tisztességes – és közben egyre jobban próbálta magához szorítani Adélt, akinek az öle szinte ráfeszült a férfi combjára, a többszöri belépő figurára. Gyula azon igyekezett, hogy a terem homályosabb részébe sodródjanak. Keze elindult Adél válláról, tenyere már-már kezdett volna rátapadni a tiltott területre. Ám erre nem került sor. Adél erőteljesen eltolta magától, fuldokolva a dühtől:

-         Ide figyeljen, uram! Én Pesten nőttem fel, sokat jártam szórakozni, akadtak a fiúk között kissé „bátrabbak” is, de mindegyikük tudta, hogy hol a határ. És nehogy kétsége legyen, ismerem a módját, hogy kell a térdemmel móresre tanítani az erőszakos tolakodót. Ne akarja, hogy kipróbáljam magán! Most pedig kísérjen a helyemre! Ha az utcán meglát, ne köszönjön, mert én nem ismerem magát!

            Üres volt az asztaluk, Adél letelepedve, felindultságát egy pohár bor elkortyolgatásával csillapította. Megjelent mellette Szilvási, és boldogan ölelte gyengéden, de

nagyon udvariasan karjába, az ezt most nagyon igénylő asszonyt. És a férfi olyan bumfordian,

de kedvesen udvarolt neki, hogy mire táncuk véget ért, már el is felejtette a kellemetlen affért. És csak nem fogja egy nyikhaj elrontani ezt a jól sikerült báli éjszakát!

            Már hajnalodni kezdett. Pontban fél ötkor megjelent a bálterem bejáratánál Lajos, hogy hazaszállítsa   főnökét és a feleségét. Ő maga kicsit álmos volt a korai kelés miatt, és azt gondolta, hogy akik végigmulatták az éjszakát, azokat ölbe kell vinnie a kocsiig. Örömmel állapította meg, hogy erre nincs szükség. (Egy eretnek gondolata mégis támadt, azért  nem lenne ellenére, ha a főnöknőjének erre támadna igénye.) Mikor az udvarra beállt meglepődve látta, hogy  a nagyságosasszony szinte szökellve megy fel a lépcsőkön, még a dúdolt is mellé. De a főnök úr sem szorult támogatásra.

            Adél gyomra kordulására lett figyelmes, megnézte, hogy a jégszekrényben akad-e valami. Talált: egy jó adag szeletelt téliszalámít és egy felbontatlan csomagolt svájci sajtot  (Te szegény Ervin, ha tudtad volna, hogy este mi történik, pontosabban mi nem történik,  biztosan ez a sajt most nem lenne itt.) És az alsó polcon elfeküdt egy üveg pezsgő. Kiszólt a férjének, hogy vegyen ő is részt a talált enni- és innivaló elfogyasztásában. Ha  álmosak, fáradtak lettek is volna, az már elmúlt. Miután a pezsgős üveg kiürült,  Adél szó nélkül bement a szobájába. Ledobta a  kissé meggyűrődött új estélyijét, rögtön utána a fehérneműjét is – olyam jól esett egy kicsit pucérkodni, kéjeset nyújtózni!  – azután magára kanyarított egy fürdőköpenyt. Elindult a fürdőszobába és pillanatokon belül záporozott rá a jó meleg víz. A csobogás ellenére hallotta az ajtó nyílását, és egy halk „pardont” a férjétől. Odaszólt neki:

-         Jenő! Elgémberedett a karom, nem tudok hátranyúlni, lecsutakolnád a hátam?

Jenő készségesen kézbe vette a beszappanozott szivacsot, kicsit  bevizezte, és finoman dörzsölgetni kezdte feleségének a  napozásból még mindig barna hátát, majd, miután a szivacs kiesett a kezéből, a szappanos  tenyerével folytatta a dörzsölést.

-         Ugye, a fehéren maradt részt sem éred el? –suttogta Jenő.

A suttogás alig hallatszott, de Adélnak jó füle van:

-         Nem,... folytasd...ott is!...

Jenő hosszú másodpercekig szappanozta a buja  fehér, lankás  dombokat, bele-bele markolva.  Adél szeme mindjobban parázslani kezdett, rekedten  súgta,  fejét hátrafordítva:

-         Elől is maradt a napozástól fehéren bőröm.

Jenőnek sem kellett kétszer mondani...

Adélban egy áttáncolt éjszaka után fáradtság? Ugyan!...

Jenő is a bálból jött, ő talán pihenéssel töltötte idejét?...

Néhány órával később,  a derűs téli délelőtt, a horizonttól alig elemelkedett nap szikrázó sugara az egymást átölelő házaspár kissé megsápadt, és álmában is mosolygó arcát ragyogta be.

 

 

A babona beteljesül

 

            A következő napok bizonyos egyhangúságban teltek el. Gulyás doktor minden reggel megjelent, sztetoszkópjával meghallgatta  betege tüdejét, szívét. Nem észlelt lényeges változást, hümmögött valamit, majd beadott egy injekciót. Hilda minden esetben jelen a vizitnél, két-három nap után már  nem is kérdezett semmit. Mert az orvos mit is  mondhatott? Márton állapotában nem történt változás.

            Az ember természete olyan, hogy egy idő után mindent megszokik. Frontot megjárt emberek állítják, hogy a legnagyobb ágyútűzben is képesek voltak aludni. Idáék is végezték napi munkájukat, éjszaka valamennyit pihentek, bár tudatukban folyamatosan ott volt, hogy a családfő számára már csak egy út van.

            A második hét péntek estéjén Hilda kivételével – ő a betegágy melletti fotelben félig ülve, félig fekve próbálta kipihenni magát – a család többi tagja elment aludni. Tamás éppen elszenderedett, mikor nagynénje  a vállát erélyesen megrázta:

-         Menj, fiam az orvosért!

Tamás nem kérdezett semmit, magára kapta ruháját, és percek múlva már a Gulyás  doktor kapuján levő csengőgombot nyomta. Az orvos sem teketóriázott, rövid időn belül már a beteg pulzusát mérte, hallgatta szívverését. Beadott egy injekciót, attól Márton kissé magához tért.

Gulyás intett Tamásnak, hogy menjen ki vele a konyhába.

-         Petrik úr tudomásom szerint vallásos ember. Menjél, fiam papért!

Többet nem mondott,  felvette nagykabátját  és hazament.

Tamás pedig ezen az éjszakán másodszor is elindult, most a parókiára. A kapucsengő hangjára az egyik utcai ablakszárny megnyílt, Hernádi Máté, segédlelkész dugta ki rajta fejét és álmos hangon kérdezte: ki az és mit akar ilyenkor, éjnek éjjelén? Mikor Tamás izgatott hangon elmondta jövetele célját, Máté magára rántotta ruháját, kis táskájába tette a bibliát, ostyát és bort. Percek múlva már a betegágynál álltak.

            Márton szemében a megdöbbenés ült ki. Máté,  pap létére kegyes hazugságra kényszerült:

- Petrik bácsi, hallottam, hogy betegeskedik. Régen volt  a templomban. Erre volt az utam, világosságot láttam kiszűrődni az ablakukon, nálam van biblia, ostya és bor, gondoltam meggyónhat és úrvacsorát vehet.

A lelkész kiszolgálta az úrvacsorát. Hogy Mártonnak mik jártak a fejében, azt nem nehéz kitalálni. Tudatában volt, hogy életéből már nem sok van hátra, de Isten akaratába láthatóan belenyugodott.

A következő napok kevesebb szenvedést hoztak a betegre. A köhögés kevésbé kínozta, de szíve tovább gyengült, pulzusa már alig volt kitapintható, az élet lassan elszivárgott belőle.

Az iskolában március tizenötödiki ünnepség volt, arra el kellett menni. A borongós, szeles, hideg napok után kisütött a nap, több fokkal melegebb lett. Tamás agyán átfutott a gondolat: „nem lehet, hogy ilyen derűs, szép napon valaki  meghaljon”. Hazaérkezve, meglepetésére apját ágyában ülve találta. Hilda húslevessel etette, Márton hetek, hónapok óta nem tapasztalt étvággyal fogyasztotta. Tamás a konyhában várta nagynénjét:

-         Hilda néni, mégis van remény?

-         Sajnos, édes fiam, ez a látszólagos javulás rossz jel. A halál előtt állóknak van még egy utolsó fellángolásuk, szegény öcsémnek már csak néhány órája van hátra.

            Tamás hinni akarta, hogy nagynénje téved. Az időjárás hirtelen javulása, apja látható felélénkülése optimizmust támasztott benne. Nyugodtabban feküdt le, mint az előző napokon. De alig, hogy elaludt, Hilda felrázta. Rápillantott órájára, éjfél elmúlt valamivel.

- Szaladj, fiam az orvosért – mindössze ennyi volt az utasítás.

Gulyás doktor azonnal jött. Odalépett a betegágy mellé. Megtapogatta Márton pulzusát, meghallgatta, hogy dobog-e a szíve, lélegzik-e? Felállt és halkan megszólalt:

- Meghalt. Fogadják őszinte részvétemet. Az előírt hivatalos lépéseket én megteszem, de a temetéssel kapcsolatban, bizony sok problémájuk lesz. Lehet, hogy segítségre szorulnak. És a továbbiakban sem kevés nehézséggel kell majd megküzdeniük.

            Tamás kissé magához térve kábultságából, válaszolt:

            - Magam is mindent elkövetek...és... és... remélem, lesz kihez fordulni, ha nem tudunk valamit magunk megoldani.

Márton álmában lépett az örökkévalóságba. Arcán a szenvedés okozta vonások, az orrtöve feletti homlokába vésődött redők elsimultak. Aludni látszott.

            A hátramaradottak hetek óta tudatában voltak, hogy a halál bekövetkezése elkerülhetetlen. Felkészültek rá – amennyire tragédia bekövetkezésére fel lehet készülni, különösen úgy, hogy az ilyen fiatalon következzen be, hiszen a családfő még az ötvenkettedik évét sem töltötte be - most jajveszékelés nélkül, a három nő csendes zokogással, Tamás  könnye folyásával állt hosszú percekig.

            Megint Hilda szánta el cselekvésre magát. A házban található két legvastagabb gyertyát meggyújtotta, és az éjjeliszekrényre helyezte. A könyvespolcon mindig ugyanazon a helyen levő Keresztyén énekeskönyvet -  mellyel Márton, amíg járni tudott, minden vasárnap az istentiszteletre ment – a lassan megmerevedő, két egymásra helyezett kézfej közé csúsztatta,  majd egy fehér lepedővel a holttestet beborította,

            És a család tagjai, egymást időnkint felváltva, reggelig a halott mellett virrasztottak.

Ahogy kivilágosodott, Ida átment a szomszédba, Gáspár Lajoshoz. A két család között évek során jó szomszédi viszony alakult ki. Természetes, hogy Ida útja elsőnek hozzájuk vezetett. És a szomorú esemény előtt ki gondolta volna, hogy a bajban jól jön a szomszéd foglalkozása, mivel a korszerű gépekkel felszerelt műhely tulajdonosa, a több alkalmazottat foglalkoztató asztalosmester, temetkezési vállalkozó is volt.

            Gáspár részvéttel hallgatta a gyászhírt. Egy haláleset számára mindennapos volt,  de a kedves szomszéd eltávozása láthatóan megrendítette.

            Ida most még határozatlanabbá vált. A pénzügyekhez nem sokat éretett, de annyit tudott, hogy szinte fillér nélkül állnak. Bizonytalanul mondta, hogy Márton húgáéktól számíthat segítségre, bár ebben sem egészen biztos. Lajos megértőnek bizonyult:

-         Ida, hogy a költségeket  hogyan  egyenlítik ki, ezzel most ne foglalkozzon. Egyet tudnia kell, hogy minden szempontból a legméltányosabban fogok eljárni.

            Idának fogalma sem volt, hogy  az iménti megbeszélésből mi fog következni, de Lajos szavai alapján  úgy gondolta, hogy az anyagi gondjai talán kicsit könnyebbé válnak. 

            Tamás frissnek érezte magát, az alig néhány órás  alvás pihentté tette.  Ida hazatérte után beszámolt a szomszéddal történt megbeszéléséről. Mert beszámolt neki, hiszen mostantól – bár erről senki  sem beszélt – ő lett a családfő. Tamásra nem ragadt rá anyja hirtelen jött optimizmusa. De töprengésre nem maradt idő. Valaki megkopogtatta az ablakot.

            - Istenem, ki lehet az? – szólt Ida meglepődve – hiszen még sehol nem jártam, csak a

szomszédban. Korai még az idő, senki nem jár az utcán. Honnan tudhatja valaki is, hogy mi történt?

            Kiment kaput nyitni, és ott érte az igazi meglepetés: Spitzer Jenőné állt előtte. Átölelték egymást, egymás vállára borulva percekig zokogtak. Ida nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de kicsit megkönnyebbedett. Nem kérdezett semmit, csak bevezette a részvétet nyilvánítani jövő fiatalasszonyt. Tamás és Adél hosszú másodpercekre némán állt egymás mellett, végül az asszony szava jött meg:

-  Szeretnék édesapádtól elbúcsúzni, kísérj be hozzá!

A jelenlevők – nem tudni miért – természetesnek vették, hogy Tamás és Adél kettesben lépett a szobába. Adél óvatosan lehúzta a lepedőt. Végigsimogatta a halott arcát és kéz-fejét.

            A halottas szobából visszatérve Ida hellyel kínálta Adélt, és szinte restelkedve szólt:

-         Spitzerné, nagyságosasszony, nagyon köszönöm a részvétlátogatását, de…

-  Adél vagyok, Ida.  Néhány sürgős és fontos dolgot szeretnék magával és Tamással megbeszélni.

            Hilda már Adélék visszajötte előtt diszktéten elhúzódott, érezve, olyan fontos dolgokról eshet szó, ami nem biztos, hogy rá is tartozik.

            -. Tudom, hogy Petrik úr régen tartó betegeskedéséből származóan súlyos az anyagi helyzetük. Mint azt biztos forrásból megtudtam, a  harmincas években megkötött életbiztosításuk a háborús események következtésben elértéktelenedett, ezért ilyen forrásból egyetlen fillérre sem számíthatnak. Tehát olyan csapdahelyzet jött létre, amelyből a hátramaradt család nem tud önerőből kikeveredni. A férjemmel megbeszéltem, hogy miként lehet megoldást találni. Egyetlen lehetőség adódik: a város kereskedői között gyűjtőívet körözünk gyorssegélyre. Nem könyöradományról van szó, mert Petrik úr egészséges korában nagyon sokat tett a gyarmati kereskedőkért, mikor bárki szorult helyzetbe került. Most csak viszonzásról van szó. A gyűjtőívet a férjem meg is nyitotta   ennek nagysága, valamint a többi felajánlás senkinek a tudomására nem jut –a körözésre pedig  felkéri a drogista Molnárt. A pénzből, szándékom szerint rendezzük a temetés költségeit, a maradék pedig a maguk jövőbeni forgótőkéje lesz. Hogy ez majd gyarapodjon, Tamás ügyességén  múlik.

            Ida és Tamás szótlanul hallgatta Adél szavait. Ida sokkal jobban gyásza hatása alatt állt, semhogy igazából felfogta volna értelmét. Csak azt tudatosult benne, hogy az anyagi összeomlás is a halál könyörtelen csapása mellé társul, ha nincs ez az asszony, aki ezt a veszélyt elháríthatja. Tamás pedig tudta, amit tudott.

 

 

Lopakodó árnyék

 

            Csengetésére Ági nyitott ajtót. Szemében riadalom ült. Az üdvözlés után csak annyit szólt:

            - Nem tudom, mennyire tájékozódott, Tamás? A nagyságosasszony már nagyon várja magát. Biztos elmondja majd a legfontosabbakat. De csak rövid ideig maradjon, mivel láthatóan kimerítette őt a utazás. 

Tamás olyan szívdobogva lépett be Adél szobájába, mintha most jött volna hozzá először.

            Adél félig ült, félig feküdt ágyán. Csipkés hálóingét nyakig takarta egy lezser szabású, könnyű, selyem ágykabát.  A késődélutáni gyenge világosság ellenére is jól látható volt, hogy arca, megnyúlt, fakósárgává vált, amit még jobban kiemelt a fodrász által frissen rendbehozatott hullámos, sötét bronzvörös, dús hajkoronája. Amint Tamás belépett, felé fordította fejét, és a viszontlátás örömére mosoly gyúlt ki szemében. Ám mosolyában ott bujkált a szomorúság, és  beárnyékolta az elmúlt hetekben elszenvedett kínok, lelki és testi gyötrelmek nyoma. Fátyolos hangjába most mégis belecsendült az öröm:

            - Gyere közelebb, drága Tamáskám, olyan végtelenül hosszú idő telt el legutóbbi találkozásunk óta!

Tamás tétovázott. Mit  kell tennie az adott helyzetben? Legjobb megoldásnak találta, azt, hogy szó nélkül a takaróra tegye a csokrot.  Adél szemét tágra nyitva suttogta?

-         Köszönöm a csokorba bújtatott vallomásod. Azt olvasom ki belőle, hogy nem felejtettél el. Szereted még Adélodat?

Tamás pedig, mintha oltár elé járulna, letérdelt az ágy mellé, forrón végigcsókolta Adél felé nyújtott jobbkezét, majd miután Adél kifordította, két puha tenyerét, beletemette arcát, és sokáig ebben a helyzetben maradtak, végül Tamásból torkából kiszakadó nagy, sóhajtás után, szemét Adélra emelve, suttogta:

-         Drága, drága szerelmem! Hosszú hetek kínlódása után nehéz szavakat találni arra, hogy mennyire hiányoztál! Mondd el aggódó kedvesednek, hogy mi is történ veled?  Hogy miért nem lehetett rólad valami biztosat megtudni?

            - A hosszú úttól kifáradtam, csak a lényeget tudom neked elmondani. Az együtt töltött csodálatos délutánt követően néhány nap múlva megműtöttek egy, csak nőknél lehetséges kór

miatt. A részletekről most ne várj beszámolót. És hogy miért nem tudhattál meg többet? Nem akartam, hogy nyugtalankodj miattam. Most már belátom, tájékoztatnom kellett volna téged. Mentségemre szolgáljon, azt hittem, hogy könnyebb lefolyású lesz a műtétem, a lábadozásom pedig gyorsabb… Haragszol?

            Tamás nem szólt, de csókjai mindent elárultak. És ott csengtek fülében Ági aggódást kifejező szavai, tudta, hogy búcsúznia kell:

- Rövidesen újra jövök hozzád. És csak egy kívánságom van, hogy mielőbb gyógyulj meg!

 

 

***

 

 

Ági nyitott ajtót, a szeméből aggódás volt kiolvasható, és annyit mondott Tamásnak:

-         Az asszonyom bizony nem jól van. Változatlanul gyengélkedik, szinte egész nap fekszik. Tamás, jó lenne, ha kicsit sűrűbben jönne, mert Adél nagyságos gyakran emlegeti magát. Azért soká most ne maradjon, ne fárassza őt.

            Adél a szalonban egy fotelban ült, Tamás érkezésére felállt, de  láthatóan nehezére esett ez a kis mozgás is.

            Tamás alig tudta leplezni megdöbbenését, hiszen Adél állapota a legutóbbi látogatása óta is láthatóan romlott.  Karikás szemei mintha megnőttek volna. Az azelőtt mindig gondozott haja, most fésületlenül hullott homlokába. Elvékonyult arca még a néhány nappal előttinél is fakóbb, sápadtabb lett. Hirtelen gondolattól vezérelve Tamás az ölébe vette. Feltűnően lefogyott, alig volt súlya, Adél pedig még könnyebbé tette az emelést, átölelte a nyakát, és forrón szájon csókolta, majd a fülébe súgta:

- Tamás, drága Tamásom!...

             - Adél, drága szerelmem!...

Az asszony szemébe visszaszökött valami a régi csillogásból:

-         Hát eljöttél? Ugye, butaság volt arra gondolnom, hogy már nem is szeretsz?! De olyan régen voltál már nálam...

-         Te tudod, milyen sok gondot okoznak kicsi üzletünk ügyei...

-         Igen, az üzleti ügyek!...- volt az alig hallható válasz.

És Tamás most szégyellte el magát az elmúlt napokért, sikereiből származó,  maga előtt nem is titkolt önelégültségért.

            Megragadta a felé nyújtott lesoványodott, de még így is formás, szép kezet. Bűnbánó csókokkal borította, azután ujjaik mintha imára kulcsolódtak volna, minden szónál jobban kifejezték érzésüket, végtelen szerelmüket.

            Sokáig maradtak így. Adél lassan kihúzta kezét Tamáséból, a  hajába túrt,  és suttogta:

-         Látod, kedvesem, azelőtt mindig én fésülgettem borzas hajadat, most én kócollak össze, de olyan jól esően csiklandozzák  ujjaimat  puha fürtjeid.

            Majd hosszú csend után szomorkás pillantást vetett Tamásra és megszólalt:

- Úgy érzem mintha kicsit elhanyagolnál. Ígérj meg nekem valamit: ezután gyakrabban jössz hozzám.

-         Igen... igen... bűnösnek érzem magam. Mentségül felhozhatnám, hogy mint már az előbb is mondtam, sok dolgom van az üzlettel kapcsolatban, és megkezdődött az iskolaév is. De nem keresek kifogást. Jövök hozzád, hetenként legalább háromszor, ha csak rövid időre is, nem foglak úgy elhanyagolni, mint eddig, Bocsáss meg!

- Nincs mit megbocsátanom… Csak nagyon nehéz nélküled…Várlak, Kölyök, akár hányszor tudsz, gyere!