Pauló Béla: Eszter

 

 

 
A koraesti busz érkezésére húsz-huszonöt éves lányok és fiúk várakoztak, a fiúk többsége egy-egy szerény virágcsokorral a kezében. Miután a busz menetrendszerűen megérkezett, a megnyíló ajtókon át egymás után ugrott le először három huszonhárom éves lány, azután velük egyidős két fiú. Diplomás tanárnők és tanárurak. Az „urakat” egy-egy korban hozzájuk illő leány nagy puszikkal köszöntötte, és karonfogva a lányokkal a főutca forgatagában eltűntek. És a csillogó szemű, sötétkék kiskosztümös, hófehér blúzos tanárnők? Kis zűrzavar támadt. Két lányt egy-egy fiú vitt magával, de a dús feketehajú, tüzes, barnaszemű szépséget, Esztert három fiatalember akarta szétszedni. Minden esetre a csokrokat átadták, és várták a gratulációért járó puszikat. Persze, hogy is maradhattak volna el? Az urak szemében most kiült a döntés miatti izgalom. Mert, ugye hárman nem lehetnek kitüntetettek! De nem sokat kellett várakozniuk: Eszter belekarolt Péterbe, a snájdig huszonhat éves autószerelőbe.

                A nyár gyorsan elrepült. Eszternek, aki kitüntetéssel diplomázott magyar és biológia szakon, természetes volt, hogy – egyéves próbaidővel – a helyi, országos hírű gimnáziumba került felvételre.

            Szeptemberben izgatottan indult a tanévnyitóra, abba a gimnáziumba, ahol diákéveit töltötte, most tanárként.

Ám ezt megelőzően – soha ilyen csodálatos nyarat! - augusztus utolsó szombatján Pé-ter oltárhoz vezette, hogy kezdetét vegye – nem férhet hozzá kétség - egy hosszú, boldog há-zasság, hiszen tiszta szívvel szereti a jó megjelenésű Pétert, aki fülig szerelmes bele.

Péter sportolgatott – na ez inkább csak passziója volt, edzésre nem szívesen járt, de a meccsek után, nagy tetszésére a kisváros lányai közül jó néhányan igencsak körülzsongták. Eszter ezt csak hallomásból ismerte – hitt is, nem is a szóbeszédnek – mert ő attól sokkal komolyabb természettel volt megáldva, semhogy az unalmas mérkőzéseken töltse drága idejét. Úgy tűnt, hogy Péter mostanra kellően kitombolta magát. Miután egy jó éve összetalálkoztak, megváltozott. Eszteren kívül számára ezen túl senki nem létezett. Ő lett életében a Nap, a Földnek az életet sugárzó csillaga. A lány értékét nagyban növelte, hogy a fiúnak néhány tétova kísérlet után tudomásul kellett vennie, hogy „előlegről” szó sem lehet. Sokszor, sokat csókolóztak szenvedélyesen, de Eszter az ártatlanságát csak a nászéjszakán vesztette el.

            És a mézeshetek hónapokig, - inkább évekig tartottak. Sokat jártak szórakozni. Mindketten szerettek, és jól is táncoltak. Számtalan szombat estét töltöttek zenés helyeken, nagy baráti társaságokban. És Eszter – akinek mindig mosolygós arca mögött igazából komoly természet lakozott – sokáig nem vette észre, hogy a kelleténél egy kicsit több házaspár van Péter baráti körében. Egy átmulatott éjszaka után, kívánta volna, hogy Péter mielőtt elalszik, feltámadt erotikus vágyát kielégítse. De a férje, kis morgással, hátat fordított, és már az igazak álmát aludta. Eszternek ez volt az első, igazából pici, de mégiscsak csalódása. Közel egy órába telt, mire álomra szenderült. Mert az éjszaka első felében a lábai járták a táncot, most agyában a gondolatok. Visszapillantva az elmúlt órákra: úgy tűnt, Péter mintha túlságosan kötelességének érezte volna társaságuk asszonyainak a szórakoztatását, és a feleségével csak illendőségből, alig néhány alakalommal táncolt az éjszaka folyamán. Képzelődöm! Rosszul esik, hogy visszautasította a közeledésemet, ezért fantáziálok.  Holnaptól minden visszatér a rendes kerékvágásba. Ezzel a nem egészen sziklaszilárd meggyőződéssel szenderedett el.

            A másnap úgy indult, hogy minden a szokott rendben zajlik. Ám este jött megint a

csalódás. Eszter vére, talán vágyának a hajnalban elmaradt kielégítetlensége miatt, vetkőzés közben, kezdett felforrósodni. Úgy bújt a paplan alá, hogy ha Péter mellé akar simulni, legyen hozzá helye, igaz ne túl bőven. De férje feltűnően soká matatott a fürdőszobában, majd szó nélkül a helyére feküdt. Búcsúcsók nélkül, szinte azonnal elaludt.

            Mit tegyek? Húzódjak mellé, tapadjak hozzá forró testemmel? És ha elutasít? Az eddigi mintaszerű házas életünkre milyen hatással lesz? Nem, ezt nem szabad kiprovokálni, hiszen mi szerelemmel szeretjük egymást! Péternek minden bizonnyal valami kellemetlensége támadt, összeveszett valakivel, vagy méltatlanul megbántották. Rövid időn belül tisztázódik a dolog, visszatér minden a rendes kerékvágásba.

            És Eszter reménye teljesülni látszott, a következő este meghitt beszélgetéssel telt, a fürdőszobában úgy készült, hogy bepótolnak. Ám mire a hálószoba tért, az ágy felöl Péter egyenletes szuszogása hallatszott.

                És az ezt követő estén az történt, ami eddig még soha: Péter jóval éjfél után, kapatosan állított be. Eszter ez idáig egy szikrát nem aludt, de ahogy meghallotta a férje mata-tását az előszobában, gyorsan befelé fordult, úgy tett, mintha mélyen aludna, de szeméből a könnyek patakban kezdtek folyni, párnája csurom vizes lett.  Egy idő után, elhaló szipogását sem meghallva, feküdt ágyába Péter.

            Reggel Eszter szokásos reggelijét ímmel-ámmal fogyasztotta, szembe ült vele a véraláfutásos szemű Péter. Meglepődött azon, hogy neki nincs terítéke:

-         Ez a legújabb divat? Nekem nem jut reggeli?

-         Menj oda reggelizni, ahol vacsoráztál!

Péter szó nélkül felállt, úgy ment ki, hogy köszönés nélkül az ajtó bevágva indult mun-

kába.

            Este Péter nagy csokorral állt Eszter elébe:

-         Bocsáss meg, kicsi feleségem. Munka után, tudod, Jóskáékkal egy kicsit elhajol-

tunk, annak örömére, hogy a műhelyben az előzőnapi összetűzésünket sikerült rendezni. Az este, mikor hazaértem, úgy szerettem volna melléd bújni, de te olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni.

Egy szavad sem hiszem, te pernahajder, de azért boldog vagyok, hogy újra szent a bé-

ke.  És olyan hévvel bújt a „pernahajder” mellkasára, hogy még vacsora előtt az ágyba sodródtak. Aznap éjjel behozták az összes „mulasztást”.

            Négy hét múlva Eszternek nem jött meg a havi vérzése, reggelente rosszullétek is jelezték, hogy várandós. Boldogságuk teljes volt, hasonló a házasságuk első időszakához. Péter újra mintaférj lett, kényeztette a kismamát. Eszter jól viselte a terhességet, és kilenc hónap múlva megszületett a büszkeségük, Bence.

            A kicsi körül forgott a világ. Természetesen a törődés súlya Eszteren volt, de Péterre sem lehetett panasz. Így zajlott az élet Bence első születésnapjáig.

 Azt követően Péter egyszer-egyszer később jött haza, de mindig indokoltan, legalábbis nem lehetett ezek ellen kifogást találni: kispályás foci, pingpong, pecázások, melyek mindig teleszákot eredményeztek. Eszter ennek különösen örült, hiszen szerette a halat, és kitűnő halászlét főzött, a rácpontyot pedig specialitásának mondhatta.

            Azért mintha kezdett volna valami nem egészen rendjén valóan alakulni. Péter gondosan ügyelt arra, hogy feleségét, még véletlenül se bántsa meg. Eszternek kicsit gyanús is volt ez a feltűnő simulékonyság.

            Azután egyik este, nem, éjjel, mert már két óra is elmúlt, mikor Péter színjózanon beállított. Eszter az ajtó nyílására pillanatok alatt az előszobában termett, szikrázó szemmel kérdezte:

-         Tudod, hány óra? Hol voltál? – és maga is megijedt, mikor kimondta – a szeretőd-

nél?

Péter ütésre emelt kézzel indult támadásra, Eszter ijedten hátrált, papucsa beleakadt a

szőnyeg szélébe, és hátratántorodva a falnak esett. Nagyon beütötte a fejét, ám mi volt ez a fájdalom ahhoz képest, amit az okozott, hogy a szerelemmel szeretett férje mást szeret!

            A szobából kihallatszott, hogy Bence felsír. Péter most fogta fel, hogy mi is történt. Ölbe kapta feleségét, és beemelte az ágyba, babusgatás közben súgta:

-         Bocsáss meg!... Bocsáss meg!... Elöntött az indulat, hogy felelősségre vontál. És

ami a legnagyobb baj, nem alaptalanul. Julitól jöttem. Tudod, hogy milyen érzékien szépasszony. Megszédültem. És nemcsak a testét kívántam meg. Beleszerettem. De az a csodálatos, hogy téged változatlanul szeretlek. Ketten vagytok a szívemben.

            Eszter attól, hogy a fejét nagyon beütötte, szédelgős állapotban volt, kisebb fokú agyrázkódást kaphatott. Alig értette azt, amit a férje mond. Mikor másnap felkelt, a feje is fájt még, hogy jutott volna eszébe, hogy a jómadarat felelősségre kell vonnia?  Egyébként is, időt kell hagyni, hogy elmúljon a láz.

            A láz elmúlt. De a hullámvasút, kisebb nagyobb megszakítással működésben volt.

            Abban az évben, mikor Bence betöltötte az ötödik évét, a gimnáziumban a tanévkezdésre néhány tanár más középiskolába került, helyükre ugyanannyian jöttek, megfeleltek a mondásnak, tizenkettő egy tucat, kivéve Gézát, a matematika és a közgazdasági ismeretek tanárát.  Na nem pedagógusi mivoltában, külsőre sem tért el az átlagtól, hanem emberi adottságaiban. A romantikus lélek nagy tisztelője, és hódolja a női nemnek, legalábbis azon hölgyeknek, akik a magában felállított követelményeknek megfeleltek (Feleségéről kiderült, hogy nem sorolható ebbe a kategóriába, mert rövidéletű házasságuk válással fejeződött be) Tolakodás nélküli, gáláns modorával, a szeme apró villanásával elérte, hogy a legmorcosabb kedvében levő asszonyt is megmosolyogtatta. Született „tehetség” lévén, természetes közvetlenséggel tudott kapcsolatot teremteni. Ha jó napot fogott ki, a legunalmasabb társaságban is laza, felszabadult légkört teremtett. Ha pedig olyan helyre csöppent, ahol szolid italozás is folyt, a viccei mindig jól sültek el, finom pikantériáján, a legprűdebb hölgyek sem háborodtak fel..

Nem csoda, hogy új közösségbe kerülve több kolléganője érzett hozzá vonzódást, egyikük, másikuknál ez többnek is bizonyult szimpátiánál. Nem meglepő módon, Eszter is megperzselődött.

            A reáltárgyak oktatójaként nem tételeztek fel róla egy adottságot: költői vénával áldotta meg a jó-(vagy bal?) sors, egyöntetű vélemény szerint tehetséges volt.  A tanév kezdete után rögtön jelentkezett a helyi hetilapnál, ahol örömmel fogadták, és állandó helyet biztosítottak írásainak, minden héten megjelent tőle egy vers. Eszter, magyar tanárként, már az első közléskor felfigyelt, azokat, szakértő szemmel, jónak találta. Határozottan tetszettek neki. És még valamit észrevett, Géza valamennyit hozzá írja.

Eszter az újságokból csak a kulturális cikkeket elolvasta el, utána a papírkosár volt a végállomás. Szeptembertől azonban minden egyes számot gondosan félretett, íróasztala jobb sarkában, példás rendben, sorba rakta. És nem a címlappal kezdődően, hanem a verses oldalával felül.

             Eszter sejtelme nem volt alaptalan, Géza rajongása, a gimnáziumba való érkezése után szinte azonnal felé fordult. Bár ez az első pillanatban még nem fogalmazódott meg benne, szerelemre lobbant Eszter iránt. Beleszeretett harmonikus arcvonásiba, kecses alak-jába, az egész belülről sugárzó szépségébe, talán leginkább a kissé éneklő hanghordozású, kellemesen csengő, de soha nem üres fecsegést tartalmazó beszédébe. Eszter pedig a legújabb költeményeket hosszú perceken átkritizálta, szakszerűen, ám különös módon, mindig csak dicsérő szavakkal.

Hát lehet egy nőbe, aki ilyen különleges tulajdonságokkal rendelkezik, nem beleszeretni?!

            Egy télvégi délelőttön Eszternek volt egy szabad órája. Beült a biológia-szertárba, hogy a következő napra előkészítsen egy demonstrációs eszközt.

 

Ezzel egy időben Péternek eszébe jutott, hogy esedékes a havi közüzemidíj-számlák ki-

egyenlítése. Belenézve kézitáskájába, látta, hogy a csekkeket és a pénzt otthon felejtette. A művezetőtől elkéredzkedett egy fél órára. Hazaérkezve a szekrényben levő pénzkazettából kivette a csekkeket és a szükséges pénzösszeget, indult volna kifelé, de mintha súgta volna neki valaki, hogy nézzen Eszter íróasztalára. Első pillanatban semmi rendkívülit nem talált rajta. A szokott rendben álltak a dolgozatfüzetek, osztályonként katonás rendben rakva. Ám a jobb szélső stósz mögött meglátott még valamit.  Maga elé húzta: a helyi újság szeptembertől időrendben gyűjtött példányai. Átlapozta, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Eszter kollégájának a versei szerepelnek ott. Olvasni kezdte a legfelül levőt:

 

                                               Ábrándozás

 

                                   Erdő meghitt csendjét

                                   Száz madár vidám dala

                                       Teszi

                                               Elevenné,

                                      Rólad szóló álmomban.

 

            Az első versszak végére ért. Mintha mágnes vonzotta volna szemét, összeolvasta a sorok első betűit...

 

                Ez alatt Eszter lehajtott fejjel merült el munkájában, nem vette észre a háta mögé lopakodó Gézát.  Egyszerre azt érezte, hogy jóleső, nem, kéjes borzongás fut végig hátgerincén, egy forró lehelettől, mely a nyakszirtjét érte. Felállt, megfordult. Szorosan a közelében állt Géza, aki most átölelte derekát, kicsit lehajolt, hogy megcsókolja.  Eszter elfordította a fejét, Géza követte a fejmozdulatot. A csókolási kísérlet eredménytelennek bizonyult. A férfi most már két kezével gyengéden, de határozottan megfogta a szabadulni akaró fejet. Farkasszemet néztek egy hosszú pillanatra, melynek végén az asszony szemhéját félig leengedte. A vágyott ajkak szorosra záródtak.   Géza nyelvével kért bebocsáttatást, amire Eszter szája megnyílt, és magafeledten visszacsókolt. Talán egy perc is eltelt, ekkor Géza gyengéden megsimogatta a lángba borult arcot, melyet azután puhán végigcsókolt, majd a nyakat, annak minden négyzetcentiméterét, azután újfent rácsókolt az ajkakra. Eszter két karjával - melyek az előbb még ernyedten lógtak – átfonta Géza vállát, aki most már meglelte szavát:

            - Eszter, mindennél drágább Eszter!  Szeretlek, végzetesen beléd szerettem! Legyél a

feleségem!

            Esztert mintha varázsütés érte volna, Gézához még hozzásimult, de karjai szár-nyaszegett madárként lehanyatlottak, és suttogva válaszolta:

-         Lehetetlent kérsz. Férjes asszony vagyok, szeretem a férjem, és senkiért, érted sem

tudnám elhagyni.

Ebben a pillanatban felrándult az ajtó, melynek nyílásában ott állt Péter, halálsápadtan,

fogai közt sziszegve csak ennyit szólt:

- Tudtam! – és öles léptekkel elindult a kijárat felé.

Eszter utána rohant:

-         Péter! Petikém! Várj!... Mindent megmagyarázok.

De férjét nem érte utol, az bevágta magát az udvaron álló kocsijába. Nagy sebességgel

elindult a kapu felé, kiérve az utcára padlógázt adott, a kerekek  szinte felsikoltottak, miközben a kocsi a kellőnél jóval nagyobb ívben fordult ki,   az úttest túlsó felére. Ebben a pillanatban érkezett oda egy teherautó. A két jármű frontálisan ütközött. Mikor Eszter kiért az utcára, Pétert már a volánra borulva látta meg. A nagy csattanásra kitódult a szélső tanteremből a fél osztály. Jókor érkeztek, két diák elkapta a tanárnőt, aki éppen hanyatt esni készült. Karjukba emelték, és betámogatták a tanári szobába. Leültették egy asztal előtt álló székre. Kedvenc tanárnőjük mellé állt két negyedikes, halottsápadt diáklány, hogy ha kell valamiben, segítsenek. Talán két perc telt el, az ajtóban feltűnt Géza, döbbenettel az arcán.  Eszter felnézett rá, a férfi félig lehunyt szeméből kiolvasta a megváltoztathatatlant.

-         Péter! Szerelmem! Megöltelek! – suttogta. Két kezével önkívületében verni kezdte

az asztalt, majd ráborult, csillapíthatatlan zokogással.

 

            Balatonakarattya, 2009-05-01

 

Pauló Béla