Adél találkozója Ervinnel. Részlet Pauló Béla Tamadél című regényéből.

 

Az Elviráéknál tett látogatást követő harmadik nap délutánján csengett a telefon. Adél

felvette a kagylót, biztos volt benne, hogy csak egy valaki hívhatja:

-         Szervusz, drága Adél! Nem zavarlak? Azt szeretném kérdezni, tudsz-e róla, hogy a

Király utca és a Körút sarkán van egy presszó?

-         Igen, tudom, el szoktam előtte sétálni.

-         El tudsz oda jönni holnap délután öt órakor? Szeretnék veled valami fontos dolgot

megbeszélni.

Adél úgy tett, mintha váratlanul érte volna a kérés, meglepetést színlelt a hangjában,

és egy kis mórikálás után elfogadta a randevúra való meghívást.

A megbeszélt időben belépett a presszóba. Nem sokat kellett nézelődnie, a terem bel-

jebb eső részében, egy gyengén megvilágított bokszban várta Ervin. A máskor mindig kicsit tartózkodó magatartású, már nem egészen ifjú, komoly, megfontolt orvos, sőt főorvos, érez-hetően feszült volt, szemében izgatott csillogás tükröződött. Egy kamasz esetlenségével kereste a szavakat, miközben a vele szemben helyet foglaló Adélnak a kezét tenyerébe vonta, és igyekezett ott tartani.

            Adélnak kellett megszólania:

-         Milyen fontos dolgot meg akarsz velem beszélni?

Ervin még mindig nem találta meg a megfelelő szavakat, hosszas tétovázás után szájá-

val éppen csak megérintette Adél kézfejét. Adél nem tiltakozott, most már hosszan megcsókolta. Tekintetük összefonódott, végre Ervin megszólalt:

-         Adél, egyetlen Adél, szeretlek! Nagyon szeretlek!

Adél Ervin telefonhívása, sőt már a náluk történt látogatás óta, tudta, hogy elhangzik ez a vallomás. Volt ideje, hogy gondolkozzon a válaszon. Nem volt ellenére a férfi közeledése, törvényszerű volt, hogy eszébe jutott az a bizonyos decemberi este is. Erotikus vágya fellángolt. Döntésre kellene vinni a dolgot, ha az ösztönére hallgat, most kedvező választ ad. De mi lesz a következménye? Ervin könnyű sikert ér el, ez az álmoskönyv szerint semmi jóra nem vezet. Időt kell nyerni. Amíg ezt átgondolta, eltelt jó néhány perc.

Ervin szorongva kérdezte:

            - Adél, drága Adél, miért nem szólsz? Újra mondom, hogy szeretlek! Már akkor beléd szerettem, mikor először megláttalak a Széchenyiben. Két évig sokat jártunk négyesben. Mindig ott voltál mellettem, de nem hozzám tartoztál. Gyáva voltam. Egy szót sem mertem beszélni neked az érzésemről. Azután az élet szétsodort bennünket. De búvópatakként élt bennem a vágy irántad. Biztos voltam, hogy újra feltűnsz az életemben. Most itt vagy! Kérlek, mondjál már valamit!

            - Ervin! Mindez úgy jött, mint derült égből a villámcsapás.  Összezavartál. Hogy tud-nék én most neked erre válaszolni?!

            - Évek óta vártam ezt az órát. Ha a legkisebb reményem lehet, hogy meghallgatsz ak-kor türelmes leszek. Kérlek, válaszolj! Idő kell rá? Elég lesz két nap?

            - Azt kellene mondanom, hogy most azonnal elmegyek, és soha többé nem láthatjuk egymást. De... de... Legyen a két nap!

-         Köszönöm, drága Adél. És most hadd csókoljalak meg.

Adél semmire sem vágyott most jobban, minthogy Ervin karjába vegye, és csókjaitól

még a lélegzete is elakadjon. De uralkodott magán, biztos volt benne, bármit megtehet most, csak ezt nem!

-         Nem! Ervin, nem! Ne is gondolj ilyenre, mert visszavonom az ígéretem.

Ezután következett két nehéz nap. Nehezebb, amilyen Erviné volt. Vére fel-alá szá-guldott az ereiben.  Talán soha ilyen felajzott nem volt. Most csak rajta múlik, hogy a hó-napok óta benne levő feszültség feloldódjék. A sors tálcán kínálja a megoldást. Meg kell ra-gadnia a lehetőséget! Ervin megismerkedésük kezdete óta szimpatikus volt számára.

Egy idő után azután kezdett kijózanodni. Szerelemes, vagy csak a testi vágy hajtja? És ha nem szerelmes?  Milyen az, ha érzés, mindent felülmúló nagy érzés nélkül adja oda magát? Erre már van tapasztalata.

Továbbkergetőztek gondolatai. És ha szerelem nélkül is, de odaadja magát, hosszú időn keresztül ideális sexkapcsolatuk lehet.

De előbukkant egy eddig figyelembe nem vett szempont.

Ervin nem független. Elvira, igen Elvira!  Már csak miatta sem mehet bele a kalandba. 

Hiszen igazi jó barátnő. Soha többé nem merne a szemébe nézni, ha liezonja lenne Ervinnel.

Végül is úgy döntött, hogy nem ad kedvező választ Ervinnek.

Hosszan válogatott ruhatárában. Nem lehet kihívó a külsejében. A megbeszélt időpontban percnyi pontossággal lépett be a presszóba. Ervin abban a bokszban ült már, amelyben az előző alkalommal is. Nyugodtságot akart mutatni, de az álarcon átsütött feszült várakozása. Adél kényszeredett mosollyal nyújtotta kézcsókra kezét, és haladéktalanul rátért mondandójára:

- Ervin! Nehéz két nap után jöttem ide. Nem titkolom, nagy volt bennem a kísértés. Az a férfi vagy, akinek a nők gondolkodás nélkül odaadják magukat. Mindig is magamhoz közel-állónak éreztelek. Bevallom, el tudnálak fogadni szexuális partnernak. De hiányzik belőlem egy mindenek felett álló érzelem: nem vagyok szerelmes beléd. Ezért nem leszek a tied.

            Ervin rezzenéstelen arccal hallgatta a visszautasító szavakat. Csalódása pedig mindennél nagyobb volt, mert reménye támadt a minapi meleg búcsúkézfogásból. Adélból sugárzik az érzékiség. E percig abban bízott, hogy az asszony buja vágya, és az ő erotikus szenvedélye meghozza az időtlen idők óta kívánt viszony megvalósulását. Percek teltek el, mire meg tudott szólalni:

- Könyörögnöm kellene, mert mindennél jobban szeretlek, mindennél jobban kívánlak.

Most csak arra kérlek: ne zárkózz el véglegesen, hagyjál nyitva egy kiskaput.

-         Mondtam neked, Ervin, nehezen döntöttem. Nem akarom megváltoztatni. Tudod

egyébként, hogy nem utoljára látjuk egymást, hiszen négyünk barátsága megmarad, annál is inkább, mert otthon Jenőnek be fogok számolni a nálatok töltött kellemes estéről. Legyen most neked ennyi elég!

            Ervin, Adél távozása után rövid ideig még asztalánál maradt - elfogyasztott még egy konyakot – és bár nagyon le volt törve, de legbelül maradt benne egy kis reménysugár. A női lélek rejtelemiben némileg tájékozott volt, Adél szavaiban pedig nem volt benne a végleges és megmásíthatatlan elutasítás.

            Adél úgy lépett ki a presszóból, hogy nem nézett vissza, pedig magán érezte Ervin tekintetét. Nem nagy a távolság a presszó és a Dohány utca között, de ez az út most hosszúnak tűnt. Gondolataiba mélyedve ballagott. Elhagyta a Wesselényi utcát, mikor közeledni látott egy andalgó, kart karba öltő párt. A nő olyan vele egykorú lehetett, a fiú pedig egyetemista, nem, olyan hatodik–hetedikes középiskolás. Tekintetük egybefonódott. A világ megszűnt számukra. A dolgukra siető emberek akaratlanul kicsit lassították lépteiket, és szemük mosolygóssá vált.